Hidegháború / Roma (2018)

írta Nikodémus

Egészen különös, hogy a mostanság folyton a trendiséget hajszoló Amerikai Filmakadémia két, ennyire régimódi filmet futtat az Oscar-szezonban. A botrányok, a politikai korrektség-mánia és a vastag aktuálpolitizálás hisztériájában igazi felüdülés leülni a Hidegháború vagy a Roma elé, mert régimódiságuk elsősorban nem fényképezésükben, tempójukban vagy hangvételükben áll, hanem abban, hogy képekben mesélnek. Komoly bátorságra vall ilyesmit bevállalni sztoriközpontú, direkt látványra gyúró (és CGI-licitáló) világunkban, Pawel Pawlikowski (Ida) és Alfonso Cuarón (Harry Potter és az azkabani fogoly, Az ember gyermeke, Gravitáció) mégis imponáló magabiztossággal ad leckét a filmvilágnak mozimágiából (ennek fényében pláne ironikus, hogy mexikói rendezőnk a Netflixen tündököl 10 Oscar-jelöléssel). Közös az önéletrajzi ihletettség, a választott operatőri technika, a társadalmi-közéleti hangoltság és a rajongó filmszeretet, épp csak a cselekmény játszódik a Föld két ellentétes pontján.

A 3 Oscar-jelölést begyújtott Hidegháború kezdőkoordinátái: Közép-Európa, Lengyelország, a II. világháború után éledő szovjet-kommunizmus. Wiktor (Tomasz Kot) a vidéket járja kollégáival népdalokat gyűjtve, és amikor egy nemrég elzavart földesúr üres kastélyát megkapják, társulat alakul a gyűjtött anyag előadásba rendezésére. Meghallgatásokat tartanak, ám a számtalan jelentkező közül kiragyog Zula (Joanna Kulig) természetességével, titokzatosságával. A férfit elragadja a (nem egészen makulátlan múltú) lány vonzereje, és disszidálni készül szerelmével nyugatra. Pedig alig ismerik egymást: egyikük kiábrándult, szabadulást kereső értelmiségi, másikuk a rendszer tehetséges kegyeltje. Kölcsönös vonzalmuk nyilvánvaló, közös boldogságuk minimum kétséges. Szédítő és szívfájdító odüsszeia következik 88 percben (!), füstös kocsmákon, garzonlakásokon, művészgalériákon és jazz-mulatókon keresztül a művészi érvényesülés, az egyéni boldogulás és a történelemmel szemben vállalható (vagy vállalhatatlan) erkölcsi kompromisszum dilemmáival szegélyezve.

A 4:3-as képarány fullaszt, Lukasz Zal kamerája a fekete és a szürke árnyalataival játszik, Pawlikowski rendezése pedig ellenállhatatlan könnyedséggel sűrít: nagymonológokat egyetlen sóhajtásba, évtizedeket egyetlen vágóképbe, életeket egyetlen pillantásba. Sok-sok ügyes szimbolikával (figyeljük csak a kulcsdal stílusváltozásait, a ruhákat vagy a fényeket). Itt van két, egymással és egymás nélkül meglenni képtelen ember, és itt van ez a rohadt kor is, amely mindennemű művészi szabadságot és erkölcsi helytállást kegyetlenül büntetett. A cím nem túlzó: a történelmi-politikai hidegháború nyomasztó hangulata megül minden egyes képkockát (egyetlen konkrét politikai esemény említése nélkül), s az előtérben is hidegháború zajlik: Wiktor és Zula lelkei csendesen csatáznak, sokszor azt sem tudva, milyen eszközökkel, intenzitással, eredménnyel. Az élet pedig eltelik: a pocakos párttitkár megkapja, amit (akit) akar, hőseink privát mini-mennyországot építgetnek maguk köré, csakhát a zongorázó kéz tönkrement a kőfejtőben, az elcseszett életbe pedig bele kell részegedni.

Jól jön ilyenkor egy finoman dédelgetett pótcselekvés: Cleo (Yalitza Aparicio) számára ez a teregetés a tetőn. Egy mexikóvárosi középosztálybeli család indián származású szolgálójaként napjában többször is megteheti ezt, addig sem kell saját helyzete kilátástalanságára gondolnia. Ott vannak aztán a gyerekek, akik igazán szeretik őt; a családfő kicsit különös, a feleség kicsit hisztizős, de alapvetően mindannyian jól megvannak a szép nagy házban. Mexikó fővárosának Roma nevű negyedében járunk, a múlt századnak errefelé amúgy vészterhes hetvenes éveiben. A magánéleti idill hamar megtörik, ám az alkalmazó család készséggel siet Cleo segítségére, mi pedig szétnézünk az n+1-dik katonai junta által uralt Mexikó társadalmában: urak és szolgák, dorbézolók és alávetettek, pazarló luxus és szegénység. Cuarón mindezt szerencsére nem rágja a szánkba, csupán jelzi a probléma összetettségét.

Az önéletrajziság és az intim spontaneitás annyira átitatja a cselekményt, hogy el is feledkeznénk arról, hogy fikciós játékfilmet látunk, ha nem emlékeztetne erre a méltóságteljes lassúsággal vonuló kamera és a tudatosan rétegzettre komponált képbeállítások. Egy karácsonyi parti, egy erdőtűz, egy földrengés, egy utcai zavargás, egy mozielőadás (utóbbi kettő vicces-komoly belső utalás az életműre), egy megrendítő kórházi jelenetsor, és magát a megelevenedő emlékezetet látjuk – garancia erre az amatőrszereplők közvetlensége, a lágy fekete-fehér fényképezés, az enyhén makett-szerű (ám aprólékos) díszletezés. Kis distancia: eltávolít, de még bevon, hogy együtt érezzünk főhősünk felszakadó vallomásával ott a tengerparton. Lelkek pillanatnyi egybenyílása, majd minden visszatér a szokott medrébe: a szolgáló némán tereget, az úri család zajosan szórakozik.

Vasfüggöny ott, társadalmi réteg-határok emitt – az átjárás csak illúzió. Pawlikowski sűrítve, Cuarón ráérősen meséli el egy-egy (két-két) lélek bolyongását abban a bonyolult, rémületes és megmagyarázhatatlan valamiben, amit életnek nevezünk. Az emlékezés talán tisztít és szépít, talán egyértelműsít, de biztos nem egyszerűsít: az igazi képek nem a szemünk előtt, hanem a lelkünkben peregnek.