3

20 éves a Truman Show

írta Nikodémus

Két évtizede ezen a napon debütált a mozikban Peter Weir kultikus filmje.

Azt hiszem, a mi generációnknak háromféle Truman Show-élménye van. Az első a kortárs kiskamasz rajongása: újra egy Jim Carrey-film, csak nem értem, ebben miért nem viccelődik annyit a gumiarcú színész. A második egy felemelő szabadulósztori (fiúknak) avagy egy megható szerelmes történet (lányoknak). A harmadik pedig amikor a tévében elkapod a sokadik ismétlést: nosztalgiából kezded nézni, de egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy ez egy nyugtalanító, sötét mozi a média totális, lealjasító hatalmáról. A döbbenet, hogy ez a három értelmezési sík mind igaz, sőt, egymást erősítve működik a filmben. Az érdem pedig az író-rendező-főszereplő hármasé.

A kezdetek

Pedig ez a szövetség eleinte nagyon nehezen akart megszületni. Andrew Niccol még 1991-ben papírra vetett egy pároldalas vázlatot The Malcolm Show címmel, és azzal házalt a stúdióknál. A sötét tónusú scifi-thriller a jövő New Yorkjában játszódott, s Niccol elmondása szerint az ember önidentitásának megkérdőjelezése inspirálta. (Rossz nyelvek szerint Philip K. Dick 1959-es Kizökkent idő című regénye is, de nem lett pereskedés a dologból.) Két évvel később Scott Rudin producer 1 millió dollárért megvette a forgatókönyvet, a Paramount pedig beleegyezett a lehetséges filmadaptáció terjesztésébe. A szerződés szerint Niccol eredetileg rendezőként is bemutatkozott volna, de a megszavazott 80 milliós költségvetést félt a stúdió rábízni. A tervezet Brian De Palma, Tim Burton, Terry Gilliam, David Cronenberg, Barry Sonnenfeld és Steven Spielberg asztalán is megfordult (Bryan Singer pedig kapart a lehetőségért, hiába), mielőtt rátaláltak volna a lelkes és rutinos Peter Weirre (ő le is faragta a büdzsét 60 millióra).

Az ausztrál rendező mögött ott volt már néhány siker (A moszkító-part, Holt költők társasága, Zöld kártya), ám az 1993-as Félelem nélkül rendkívül kifárasztotta, és egy évet a családjával akart tölteni. 1995 táján olvasta először a forgatókönyvet, és annyira megtetszett neki, hogy azonnal elrepült, hogy találkozhasson Niccollal és az akkor már kiszemelt Jim Carreyvel. Gyorsan egymás tenyerébe csaptak, hogy ezt a filmet együtt kell megcsinálniuk.

Jim Carrey akkoriban a legforróbb sztár volt Hollywoodban: egymás után csinálta a kasszasikereket (Ace Ventura 1-2, A maszk, Dumb és Dumber, Mindörökké Batman), de váltani akart. Arra vágyott, hogy drámai színészként is elismerjék, tetszett neki Truman figurája, így a szokásos 20 milliós gázsi helyett beérte 12 millióval – a forgatáson pedig megtiltotta a stábnak, hogy bárki egyetlen szóval is emlékeztesse őt korábbi komikusi szerepeire. Weir mellette való döntésébe belekalkulálta Carrey sztárstátuszát (elvégre a film maga egy showról szól), és két évet várt rá, hogy egyéb kötelezettségeit teljesítse (A kábelbarát, Hanta boy). Bár a forgatáson kezdetben nehéz volt az együttműködés, a színész improvizációs készségére építve hamar azonos hullámhosszra kerültek.

Kellett is az összhang, mert Weir előzőleg alaposan megdolgoztatta Niccolt: túl borúsnak érezte az eredeti szkript hangvételét, és több helyen könnyíttetett rajta az íróval, aki összesen 16 verziót írt a vázlatból. (Így erősödött meg mások mellett a szerelmi szál is, Natascha McElhone-nal.) Weir emellett maga vetett papírra egy kitalált regényt, ami a filmbéli show történetét dolgozza fel: háttérsztorit kreált a karaktereknek, és a színészeket is hasonlóra biztatta.

Forgatás

A stáb Kelet-Floridában keresett helyszíneket, de Weir elégedetlen volt az eredménnyel. A Universalnál már le volt foglalva a stúdióhelyszín, amikor a rendező felesége rátalált Seaside-ra (Florida Panhandle). Itt építették fel a díszletek nagy részét, és itt forgott a film is; a városka Seahaven-t alakította.

A látványvilág megteremtéséhez Norman Rockwell-festményeket, Saturday Evening Post-címlapokat, 60-as évekbeli képeslapokat, korabeli reklámokat és hirdetéseket nézegettek: a cél a kisvárosi Amerika csillivilli, ugyanakkor hazug világának újrateremtése volt. A film tévéműsorokra jellemző képformátumban forgott, de utólag, a moziba küldés előtt változtattak szélesvásznú képarányra. A tévés képarányt a DVD-kiadás őrzi.

Weir mindenféle különleges beállítással és lencsékkel kísérletezett, hogy érzékeltesse a totális megfigyeltség nyomasztó érzését: a ferde kameraszögekhez, szokatlan beállításokhoz és halszem-optikához közvetetten titkosszolgálati tapasztalatokat is felhasználtak.

A CGI akkoriban indult hódító útjára az amerikai filmiparban, így a készítők is kipróbáltak ezt-azt vele: nagytotáloknál az épületek egy részét számítógéppel rajzolták meg; a film trükkjeinek túlnyomó részét azonban hagyományos módszerekkel csinálták meg.

A mindenható producert, Christofot Dennis Hopper alakította volna, de az első forgatási napon összekülönbözött Weirrel, és otthagyta a produkciót: leszerződött az eléggé hasonló témájú EDTV-re. Ed Harris utolsó pillanatos megoldásként ugrott be a helyére.

A filmben szereplő Daryl és Robert Davis valójában a forgatási helyszín, vagyis Seaside alapítói.

Bemutató

Főtt a marketingesek feje rendesen, hogy miképp is hirdessék azt a különös, egyszerre drámai, vidám és szatirikus filmet. A film azóta ikonikussá vált plakátjának ötlete Rob Silverman fejéből pattant ki, meg is csinálta 75 ezer dolcsiért. A kritikusoktól szinte egyöntetű elismerést kapott a film, a nézők körében pedig a szájhagyomány röpítette tisztes sikerig: a Truman Show mindmáig 264 millió dollárt gyűjtött világszinten.

A kritikai siker emellett számtalan jelölést és díjat hozott a Truman Shownak, Oscart viszont a három jelölés (legjobb rendező, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv) ellenére nem sikerült nyernie.

Mondanivaló

A film tele van beszélő nevekkel: Truman = True-man, Christof = Christ-off, off-Christ, azaz Antikrisztus. Előbbi Jézusra, utóbbi a Sátánra utal, felvetve egy kifejezetten vallásos megváltás-történet értelmezési vázát. Sokak szerint a Truman Show meglepően hasonlít Morus Szent Tamás 1516-os Utopia című művére is.

Született pszichoanalitikus megfejtés is a filmre. Eszerint a főhős egy éretlen, gyerekes személyiség, aki a rá váró próbák során érik meg, hogy végül, immár felnőtt, kiforrott jellemű emberként elhagyja gyerekkori otthonát.

A film persze legnyilvánvalóbban a tömegmédia természetéről szól: elképesztő, hogy mennyire pontosan megjósolja a rá néhány évre induló valóság-show/reality-divat hatásmechanizmusát. A súlyosan manipulált és pillanatnyi érdekektől vezérelten befolyásolt “valóságtól” kezdve a mesterségesen gerjesztett konfliktusokon, a “mit mutatunk meg és mit nem” abszolút hatalmán át a néző hiúságára, pletykaéhségére és médiafüggőségére építő bulvár-tapicskolásig mindent tökéletesen összefoglal a Truman Show, nem megkerülve súlyos médiaetikai kérdéseket.

Roger Ebert kritikus a filmről írva (melyet amúgy a maximális négy csillaggal értékelt) kiemelte, hogy az fájdalmas pontossággal ábrázolja a teljesítmény nélküli celebritás médiaeseménnyé válását, s aminek tragikus konklúziójaként Diana hercegnő 1997-es végzetes autóbalesetét hozta fel. Mivel a híresség gyakorlatilag kamerák előtt élte az életét, és paparazzik hajszolták halálba, egyáltalán nem túlzó az asszociáció.

Talán még rémisztőbb, hogy a nagy reality-hullám kitermelte a Truman Show “valóságshow-ját” is: The Joe Schmo Show névvel 2003-ban reality indult a filmbeli alaphelyzettel. Az már csak könnyed adalék, hogy pl. a 2008-as Volt (Bolt) című, gyerekeknek szóló Disney-animáció is mennyire egyértelműnek veszi a Truman Showban elsőként bemutatott médiavezéreltséget…

A film az orvoslásban is komoly karriert futott be: Truman-szindrómának nevezték el azt a tévképzetet, amikor valaki azt hiszi, hogy egy valóságshow főszereplője. Az egyik ilyen leghíresebb beteget amúgy Neónak hívják.

*

Butul-e a médiafogyasztó közönség? Vagy a készítők butítanak? Megismerhető-e végső soron a valóság? Szabad-e istent játszani álvilágok teremtésével és igazgatásával? Fontos-e még a modernitás eredményeként kivívott, magánéletünkhöz való jog? Hogyan hat az emberi elmére a (most már) globalizált tudatipar? Hogy benne volt mindez kilencvenes évek levegőjében, az nem kérdés (gondoljunk csak a Ghost in the Shellre, a Dark Cityre, a Mátrixra vagy az ExistenZ-re), ám ennyire sokszólamúan, prófétai komolysággal, ugyanakkor ügyes egyensúlyérzékkel és pozitív végkicsengéssel csupán a Truman Show tárgyalta a problémát. A mindent elöntő franchise-őrület korában ma már furcsa, de húsz éve ilyen intelligens és eredeti is lehetett egy fősodorbeli Hollywood-mozi. Ott a helye a kilencvenes évek legjobbjai között.

Források:
Wikipedia.org
Truman Show kiskáté, Hetediksor, 2014. október
Truman Show, Supernaturalmovies.blog.hu, 2015. július
Truman Show: Weir’s and Niccol’s uplifting yet prophetically disturbing dystopian satire, Cinephilia & Beyond
Kárpáti György: Címlapsztori – Az újságírószerep változása az amerikai hangosfilmben, Filmanatómia sorozat 1., Kultúrbarlang, Budapest, 2015

3 komment

  1. Remek olvasmány egy remek filmről. Attól tartok, hogy már most el lehet kezdeni a cikket az Idiocracy jövőbelátó scriptjéről. Vagy már kész is? 😮

  2. Igen! Én is akkor eszmeltem rá hogy zseniális film mikor elkaptam egy ismétlést belőle.
    Köszi a részletes elemzést, hiányolom a hasonló filmeket.

  3. ”A mindent elöntő franchise-őrület korában ma már furcsa, de húsz éve ilyen intelligens és eredeti is lehetett egy fősodorbeli Hollywood-mozi. Ott a helye a kilencvenes évek legjobbjai között.”

    Grat a mondatokért. No igen ilyen minőségi, drámai filmeket már nem fogunk látni legalábbis egy ideig biztos nem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *