A Viszkis

írta Nikodémus

Nemcsak a címszereplő, A Viszkis rendezője, Antal Nimród (Kontroll, Elhagyott szoba, A szállítmány, Ragadozók) is egy kicsit népmesei figura: a tehetség megvillantása után legkisebb királyfiként indult az ígéret földjére (tarisznyájában a kitűnő Kontrollal), majd néhány tisztességes bérmunka után visszatér hazájába, hogy ott mutassa meg, mire képes. A film erre finoman rá is játszik, de nem tolja túl, ahogy hősének mítoszát, a társadalom reakcióját és az utólagos legendagyártást sem. A Viszkis kompakt, feszes, profi film. Emlékezetes élmény, és ez kevés magyar filmről mondható el.

A sztorira nem pazarlok túl sok szót, ismeri mindenki: van egy finoman szólva nem ideális családi hátterű székely srác, aki a rendszerváltozás hajnalán átszökik Magyarországra, ám amikor kell a pénz a barátnő előtti imponáláshoz meg a magyar állampolgársági eljáráshoz, gondol egy merészet, és kifoszt egy kispostát. Aztán megjön a kedve. Szőrösebb szívűek talán kötelező köröknek tarthatják a film első negyedét, pedig apró ötletek sokasága dobja fel az élettörténet e (valóban összesűrített) fejezetét. Aztán amikor az első rabláshoz érünk, kegyetlenül felgyorsulnak az események.

Fontos szál (és okos döntés) az időfelbontásos szerkezet, ami az elfogás utáni kihallgatás beszélgetéseire van felfűzve. Antal Nimród jól érezte meg, hogy kell egy ellenlábas, aki a rendőrséget, a társadalom józanabbik (vagy illúziótlanabbik, ahogy tetszik) felét, legfőképpen pedig a film közben (remélhetőleg) gondolkodó nézőt képviseli. Akcióban nincs hiány, ám szerencsére ezek mind földközeliek, realisztikusak, ugyanakkor minden szépen követhető, átlátható. Kicsit túl simán csusszan le torkunkon a mozi, ám ez volt az eredeti szándék is: különösebb moralizálás nélküli életrajzi kalandfilmet tervezett Antal Nimród, s vállalását precízen véghez is vitte. Tökéletesen érti a hollywoodi filmkészítői mesterség csínját-bínját, és ez meg is látszik: hiánytalanul pattan egybe a krimi-, az életrajzi és a szerelmi szál, stimmel a kor felidézése, az operatőri, vágói és forgatókönyvi munka egyaránt.

Hogy mégsem átütő A Viszkis, annak egyik nyitja lehet, hogy Szalay Bencének nincs (egyetemistaként nem is lehet) akkora karizmája, mint Ambrus Attilának, de becsülettel igyekszik, és jól hozza a figurát. Schneider Zoltán a folyton izzadó Bartos nyomozó szerepében annyi energiát mozgósít, hogy a kihallgatószobai jeleneteket egyértelműen uralja, s elég egy félmondat, hogy megértsük az ő drámáját is. A leggyengébb láncszem talán Móga Piroska három barátnőből összegyúrt karaktere, akinek olykor nehezen értjük viselkedését. A cameo-k viszont hatalmasak egytől egyig, s nincs egyénieskedő harsánykodás: átjön a vásznon, hogy mindenki egyetlen közös cél, a film sikere érdekében dolgozott.

Ki kell térni röviden a film morális üzenetére (már ha van neki): biztosan lesznek sokan, akik felháborodnak ezen, de Antal Nimród nem akar ítélkezni. Miért is tenné, amikor épp a nyúlós-nyálas szocializmusból váltottunk át az olajszőkítéses rablókapitalizmusba spontán privatizációval, új oligarchákkal, ruszki maffiával és nagy-nagy társadalmi kiábrándulással. Pár utalásban foglalkozik ezzel a film, de nem annyira, hogy nemzedéki élményt faragjon.

Mit érdemel hát A Viszkis? Tizenkét évi fegyház helyett becsületes közönségsikert, s bár nem éri el annak összetettségét, nyugodtan oda lehet tenni a Kontroll mellé. S kívánjuk Antal Nimródnak, hogy újra elrugaszkodjon Hollywood felé, ezúttal még jobb feltételekkel.