1

A régi város (Manchester by the Sea)

írta Nikodémus

2017-03-a-régi-város-1

Egy biztos: a híre megelőzte. Sundance-siker, áradozó kritikák, elragadtatott közönség, tuti Oscar-alapanyag. Amúgy is kell minden évben egy underdog versenyző a nagy stúdiófilmek közé, amely tündérmese keretében emelkedhet az égig. Érdeklődve, ám kicsit rezignáltan vártam tehát Kenneth Lonergan filmjét, A régi várost, számítva néhány, magát egyedinek mímelő, valójában azonban nagyon is bevált fogásra. Annál nagyobbat koppantam a film megtekintésekor.

A kezdő koordináták csakugyan a fentieket ígérték: a kezdő képsorok idilli évődést mutatnak apa, fia és a nagybácsi között horgászás közben, majd snitt, és már arról értesülünk, hogy az apa hirtelen meghalt, a fiúnak pedig senkije nem maradt a távolba szakadt rokonon kívül. Lee (Casey Affleck) kissé furán reagál a hírre, tovább molyolna mindennapi tennivalóival, de csak rászánja magát, hogy testvérének halálhírére hazalátogasson. Ott aztán kicsit megfeszülnek az idegszálak, elsőre nem értjük, miért. Lee-ben pedig egyre több emlék idéződik fel, miközben tiltakozik az ellen, hogy a frissen árván maradt fiú, Patrick (Lucas Hedges) gyámja legyen.

2017-03-a-régi-város-4

Csendes nyugalommal folydogál a film, hétköznapi, banális cselekvéseket látunk a vásznon, ügyesen fényképezett természeti képekkel váltogatva. Szinte el is feledkeznénk arról, hogy fikciót látunk, ha nem csendülne fel itt-ott halk klasszikus zene. A megoldás eleinte szokatlannak tűnik, igazi értelme a film derekán, a nagy fordulatkor bontakozik ki: miközben megtudjuk a szörnyű igazságot, Tomaso Albinoni Adagio-jának fájdalmas taktusai zengenek, tökéletes dramaturgiával összeépítve képet és hangot. S a szívünk nem bírja, egyre facsarodik, a továbbiakat pedig már ezzel a teherrel nézzük végig. Elképesztő csúcsteljesítmény az is, hogy ez a szekvencia nem lóg ki a filmből, teljesen belesimul annak szövetébe, mi több, logikusan következik az előzményekből. Trauma keveredik itt félig elharapott nosztalgiázással, menekülés fordul át szembenézésbe, kötelességtudat viaskodik szeretettel.

2017-03-a-régi-város-5

Casey Affleck élete alakítását nyújtja a nehéz beszédű, zárkózott Lee szerepében: minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése rendkívüli érzékenységről tanúskodik. Célja betekintést engedni egy súlyos csapásokkal megvert ember lelkébe, s ez nem könnyű, sem színésznek, sem a nézőnek. A felkavaró élményt tovább fokozza Michelle Williams, aki alig pár percnyi jelenléttel képes emlékezeteset alkotni. Tétován dadogó kettősük egy kibeszélhetetlen közös trauma kétségbeesett feldolgozási kísérlete. Lucas Hedges pedig fantasztikus debütálást produkál: végre egy igazi kamaszt látunk, aki nem bágyadtan kódorog a gyász súlya alatt, hanem csajozni próbál, zenél, kimozdul, ám mindemögött mégiscsak ott vöröslik a frissen történt rettenetes veszteség parazsa – s kegyetlenül égeti a lelket. Kenneth Lonergan pedig csöndes állhatatossággal és melegszívű humorral vezényli ezt a hallatlan pontossággal megírt kamaraművet – úgy, mintha egy épp most születő kis dalt dudorászna.

2017-03-a-régi-város-2

Az átütő film legfontosabb jellemzője, hogy képei, hangulatai hetek múltán is ott bujkálnak lelkünkben. A régi várostól nem könnyű szabadulni: egy sirályröpte, egy elcsukló hang, egy kérdő tekintet, egy felhőboltos ég. Otthon vagyunk – és mégis idegenben. S ahogy múlik az idő, úgy válik egyre idegenebbé minden körülöttünk. Ahogy a zárókép fiúkórus-hangjai figyelmeztetnek: rajtunk áll, otthonunkká lesz-e újra ez a kis földdarab, ahol élünk.

Egy komment

  1. Melankólikus film. Nem kapott el, kissé unalmas volt és a vége meg olyan…hát véget ért, csak úgy. 🙂 Mindenesetre volt egy-két erős jelenet. Casey Affleck és Michelle Williams remek volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *