Báb keresi játékosát – Anomalisa (2015)

írta Nikodémus

A csevegés álca. A hogylét felől érdeklődő udvarias kérdés vagy az időjárásról való érdektelen társalgás mind-mind kifogás, hogy ne kelljen rátérnünk igazi titkainkra, ne kelljen valódi párbeszédbe kezdenünk. Mi több, hajlamosak vagyunk egy kávézó vagy étterem kellemesen semmitmondó zsivajába rejteni sorsfordító megbeszéléseinket, bízva abban, hogy rajtunk kívül senki sem hallja meg kínjainkat. Ilyen a nagyvárosi ember – személytelenségbe rejti legszemélyesebb mondandóját. Ahogy Charlie Kaufman forgatókönyvíró-rendező is, kinek legújabb filmjét, az Anomalisát az imént vázolt jelenet keretezi.

S ez csupán egy réteg a virtuóz önelemző Kaufman friss alkotásának jelentésfelhőjéből. Az Anomalisa a szokatlan gondolkodású, eddig is sok-sok meglepetéssel szolgáló amerikai alkotó talán legkiforrottabb darabja, s mindjárt műfajával is meghökkenti a gyanútlan nézőt. Konvencionális, ugyanakkor érzékeny türelemmel elkészített bábfilmet látunk ugyanis, ám szó sincs mesei hangvételről: a szándékoltan darabos mozgású, köznapi ruhát viselő, merev arcú figurák rendkívül árnyalt karakterábrázolást kapnak, s ez már a kezdetektől izgalmas feszültséget okoz. Bevon, s egyúttal elidegenít. Hasonló paradoxonokból épül fel főhősünk filmbéli sorsa is: a középkorú Michael Stone (David Thewlis) egy dögunalmas amerikai város szállodájába érkezik, hogy másnap előadást tartson közepesen sikeres kézikönyvéről az összegyűlt érdeklődőknek. A férfi halálosan fáradt, alig figyel környezetére, mi több, egyformának hallja őket: úgy tűnik, aki csak megszólítja, mind ugyanazon a hangon beszél hozzá. Klasszikus fregoli-szindróma, keverve jó adag életuntsággal, melyből egy női hang, a szintén a hotelben megszálló Lisáé (Jennifer Jason Leigh) rántja ki. Kalandos éjszaka következik, Stone pedig őrületig fokozott személyességgel próbálja orvosolni hétköznapi rutinja mögött tátongó magányát. Hogy valódi önmagára ébredjen, le kell robbantania lelkéről az eltompultság kérgét, kétségbeesése pedig egyre csak növekszik.

Kaufman korábbi filmjeivel ellentétben ezúttal nem dúlja fel az elbeszélés lineáris szerkezetét, ám egy szürreális álomjelenet, egy bizarr bolt vagy egy groteszk ajándék szerepeltetésével megkeveri a kártyákat: mit is nézünk valójában? Baudrillard szimulákrum-elméletének mozgóképes illusztrációját? Egy életközepi válság lassú kibontakozását? Titkolt vágyak nyugtalanító analízisét? Főhősünk elméjének összeomlását? Vagy önmagunk legbensőbb titkainak tetemre hívását? Ne felejtsük: a rendező mindezt bábok segítségével éri el nézőjében. E fantasztikus bravúr különös, elemelt atmoszférát kölcsönöz az Anomalisának, mely az emberélet útjának mélységes ellentmondásairól, személyesség és személytelenség egymásba csúszásáról és a puszta elszánás szívfájdító elégtelenségéről egyaránt elmélkedik, végső kifutásában azonban mégiscsak választott műfajának alapmetaforáját, báb és játékosának viszonyát firtatja.

Magunkra hagyattunk ebben a világban, vagy létezik-e felsőbb mozgató? S ha igen, irányít-e minket? Honnan, hogyan s merre? Charlie Kaufman a 2008-ban bemutatott Kis-nagy világ grandiózus nagyoperája helyett legújabb filmjében szerényebb külsőségek mellett feszegeti ugyanazt a kérdést: lehetséges-e őszinte, álarcok és megjátszások nélküli út lélektől lélekig? Teljes bizonyosságot csak akkor találunk, amikor már késő: halálunkkor. S előtte, ebben az életnek nevezett, olykor lelkesítő, máskor porig sújtó összevisszaságban egyre csak keressük az értelmet. Ahogy a báb keresi játékosát.

(Megjelent: Új Ember, 2016. május)