Samba (2014)

írta Nikodémus

Ezerféleképpen tematizálták már nagyvásznon is a mind szorítóbb aktualitássá váló európai bevándorló-kérdést, s Eric Toledano és Olivier Nakache legújabb filmje, a Magyarországon idén tavasszal bemutatott Samba elsősorban nem is mondanivalójában, inkább hangvételében igyekszik újdonságot felmutatni.

Ezt pedig mindjárt a nyitójelenetnél megcsodálhatjuk: bizarr, techno-kísérettel előadott samba-tánc közepette kezdi meg az ifjú pár az esküvői tortát, mely gyorsan kikerül a középpontból, a kamera pedig követi útját a konyhába, ahol csupa színesbőrű alkalmazott sürgölődik, együtt izzadva a „szolgáltatás”, vagyis a lakodalom zökkenőmentes sikeréért. Íme, a posztmodern eklekticitás keserű visszája: szórakozó nyugat-európai elit, gürcölő migráns. Toledano és Nakache mesterien sűríti egy snittbe választott témájának szinte összes dilemmáját, ám nem kell tragédiáktól sorjázó társadalmi drámára számítanunk, a Samba mindvégig a romantikus komédia és a kisember-megváltástörténet határán igyekszik egyensúlyozni, többnyire sikerrel.

Nem lehet nem észrevenni azonban a párhuzamokat a rendezőpáros nagy sikerű debütálásával, az Életrevalókkal: az epizodikus történetet, a csendben bujkáló melankóliát, a politikailag inkorrekt, szabadszájú viccelődést és legfőképpen a karakterek hasonlóságát. Az Életrevalók vidám ápolója, Omar Sy most szenegáli bevándorlót alakít, ám tolószékes arisztokrata helyett ezúttal egy pánikbeteg üzletasszonnyal (Charlotte Gainsbourg) hozza össze a sors. Előbbi éppen elveszti munkahelyét, utóbbi pedig terápiás célzattal kerül be egy migránsokkal foglalkozó alapítvány munkatársai közé. A képlet látszólag egyszerű: a frusztrált, elidegenedett európai és a helyét nem találó afrikai ember kimondatlanul is egymás kölcsönös megváltására vár. A Samba e történetfonál mentén nem is okoz meglepetést, a nézőben lépésről lépésre kialakuló kép mégis árnyaltabb, egyrészt a főszereplő-páros megkettőzése miatt (mindketten kapnak egy-egy barátot, kiknek párhuzamos sorsa reflektál az övékre), másrészt a finoman elejtett, csupán néhány pillanatban megvillantott környezetrajz miatt.

Ilyen miniatűr tanulmány az alapítvány szezonzáró partijának részletezése, mely amellett, hogy bemutatja a főhős tétova hódítási kísérleteit, szürreális, egyben felszabadító képet rajzol az önkéntesek és a kliensek sajátos kötelékekkel teli kapcsolatáról. Hasonlóan pontos jelenet a hulladékszelektáló üzem, ahol hősünk csupán néhány napot bír ki a lemoshatatlan bűz miatt: itt, a nyugati szemléletű „környezetvédelem” szimbolikus purgatóriumában szintén csupa bevándorló dolgozik. A dráma tehát csendesebben, realisztikusabban és így általánosabb érvénnyel mutatkozik meg a filmben, legyen szó egy-egy szavak nélkül is beszélő beállításról vagy csupán szereplőink megjegyzéseiből, homályos utalásaiból sejthető háttértörténetekről.

Az Életrevalók rendezői azonban új filmjükkel sem tagadják meg önmagukat: az előző alkotás nem hivatalos folytatásaként is értelmezhető Samba szintén happy enddel zárul, noha a megtalált boldogság nem felhőtlen, beteljesülése a jövő titka marad. Az igazi tét ugyanis nem a fizikai, hanem a szellemi-lelki határok feszegetése. Hozzányúlhatunk-e egymás gondosan építgetett falaihoz? Hagyjuk-e, hogy megszürkült rejtőzködésünkből végre kizökkentsen minket szólongató embertársunk?

(Megjelent: A Szív, 2015. július-augusztus)