Ismeretlen föld (También la lluvia, 2010)

írta Nikodémus

Régóta készültem megnézni az Ismeretlen földet, mert amit hallottam róla, az sokat ígérő volt. A “filmben film” játék izgalmas reflexiókra ad lehetőséget, kár, hogy az alkotók nem tudtak igazán felnőni saját, egyébként zseniális ötletükhöz.

Merthogy az alapötlet – hangsúlyozom – kitűnő: spanyol forgatócsoport érkezik Dél-Amerikába hogy közép-Amerika európai meghódításáról készítsen filmet. Sebastian (Gael García Bernal) már az első válogatások egyikén rátalál Danielre (Juan Carlos Aduviri), kinek színészi tehetsége nem sok van, kisugárzása és eltökéltsége viszont annál inkább. Elkezdődik a forgatás a szokásos apró-cseprő gondokkal, civilizációs és érzelmi összezörrenésekkel, ám úgy tűnik, a külvilág (Bolíviában) nem hagyja, hogy nyugodtan befejeződjenek a munkálatok: a multiknak lefekvő kormányzat elleni tiltakozásul kitör a bolíviai vízháború.

A film ígéretesen indít, látjuk az előkészületeket, és szépen alakul a spanyol hódítás ellentmondásos voltát, valamint a cochabambai helyzet eszkalálódását bemutató szál is. Az összefésülés itt-ott bámulatosan, máshol viszont ügyetlenül sikerül, s a végén gyorsan elveszti a fonalat mindkét film mindkét rendezője (lehet, hogy ez a valódi üzenet? Nem, ez túl erőltetett lenne, én meg túl cinikus vagyok, hogy ezt feltételezem). Sajnos nem kapunk tágabb összefüggéseket, s ez főleg a vízháborús sztori esetében fájó, ugyanis szinte szó sem esik arról, mi is történt pontosan, mik az okok és a következmények. Nyomorgó, egyre szomorúbb és dühösebb embereket látunk, akik egyszercsak felkelnek a gonosz hatalom ellen – még ha igazat adunk is nekik (és miért ne adnánk), ennél azért több kell a szituáció hitelesítéséhez. A forgatás a narratíva szerint természetesen felbomlik, egy idő után már csupán néhány rendkívül erős, a valósággal összejátszó jelenet erejéig lesz fontos (pl. az anyák csecsemő-vízbefojtásának vagy a máglyára küldés felvétele – utóbbi félbe is szakad, ugyanis közbeszól a valóság). A stábban fokozódó félelem, a kulturális különbségek vagy az egyre veszélyesebb kint-tartózkodás ábrázolása tisztes mestermunka, ám amikor a személyes drámának kellene előtérbe kerülnie, az alkotás valahogy elgyengül, s végül azt sem tudjuk meg, miként végződött pontosan a vízháború – még jó, hogy Kolumbusz történetét a forgatandó film nélkül is ismerjük törióráról.

Icíar Bollaín filmográfiáját böngészgetve azonnal feltűnik, hogy a rendezőnő vonzódik a kémes-összeesküvéses, kényes politikai kérdéseket feszegető forgatókönyvekhez. Az Ismeretlen föld nem rossz, empatikusan próbál ábrázolni egy összetett problémát, de hiába a dokumentarista stílusban forgatott képsorok, a film összességében mégis túlesztétizáltnak tűnik, az asszociációk szertefutnak, s így a lényeg veszik el. Ha többet akarunk megtudni arról, mi is történik pontosan a közszolgáltatások privatizációja körül, inkább A nagy kiárusítást érdemes megnéznünk.