2

Bikanyak (2011) / Revans (2008)

írta Nikodémus

Szerencsére nem áldozott le még végleg a lassú, ráérős történetmesélésnek, ám most nem a hollywoodi produkciók grandiózusságot tolakodóan sejtető építkezésére gondolok, teóriámat két friss európai film igazolja. A Bikanyak és a Revans egyaránt a sebzettség gyilkos erejéről mesél, egyaránt szikár és kíméletlen, és egyaránt másnak indul, mint amivé végül válik. Duplakritika.

A Bikanyak például a hormonkezelt élelmiszerek problematikájával nyit. No ne számítsunk felvilágosító dokumentumfilmre, csupán arról van szó, hogy főhősünk, Jacky (Matthias Schoenaerts) marhatenyésztéssel keresi a kenyerét, s az új kor szavának megfelelően hormonokkal serkenti a levágható hústömeget. Ehhez persze olcsó és jó anyag kell, amit – hol máshol – az illegális piacon lehet beszerezni a helyi keresztapáktól. Kész is a maffiafilm alapfelütése, csupán egy apró momentum zavar be: Jacky tenyészállatai mellett saját magát is lövi a cuccal, s egyre különösebb dühkitöréseket produkál. Hogy miért, az hamarosan kiderül egy érzelmileg sokkoló jelenet nyomán, s innét nincs megállás: hiába a drogbiznisz, a film elkerülhetetlenül hősének magándrámájává válik. Jacky ugyanis saját hormonjaival egyetemben egy szörnyű traumával is küzd, s a maga bumfordi módján keresi a megváltást. A krimiszál persze közben észrevétlenül felgöngyölődik, de kit érdekel, ha egy ilyen drámát figyelhetünk?

Ugyanígy jelentéktelenedik el a Revans expozíciója – mely a bordély-drog-börtön hármassága körül forog, lassú képekkel –, amikor bekövetkezik az, amitől Alex (Johannes Krisch) tartott: szerelmét megölik. Pedig mindent eltervezett: az álfegyveres bankrablást, a kilátástalan helyzetből való menekülést, a rózsaszínre álmodott új életet. A gyász és a düh kontrollálhatatlan elegyével elszegődik hát falun élő nagyapjához fát vágni. A tragikus véletlen következményei azonban ide is elkísérik, de nem bánjuk, mert a film szintúgy átváltozik, csak ezúttal a peremtársadalmi látlelet fordul át görög sorsdrámába. Nyomozás itt is akad, ám szervesebb része a cselekménynek: hiába a viszonyok fokozatos komplikálódása, a ráérős ritmusban összeálló kirakós játék sietteti a beteljesedést. Azt a beteljesedést, amit a film már nem mutat meg, csupán fantáziánkra bízza, de higgyük el, ez a durvább opció.

Mindkét film ifjonc rendezője bámulatos pontossággal vezeti végig nézőjét a történéseken, de félkarú óriások lennének színészeik nélkül. A Bikanyak főszereplője, Matthias Schoenaerts döbbenetes erővel játszik, szó szoros és átvitt értelmű Minotauroszként vállán cipeli az egész alkotást. Johannes Krischnek több lehetősége van karaktert bontogatni a Revansban, ám ripacskodás helyett ugyanazt a félelmetes őserőt (s ugyanakkor intim gondoskodásra vágyó anyátlanságot) hozza, mint kollégája. Mindketten a nőben vélik megtalálni feloldozásukat, egyikük el is jut addig, hogy magáévá tegye kiválasztottját, ám rájön, hogy tulajdonképpen egészen másra vágyott. A tévedésért pedig – ahogy az az antik drámákban szokás – keservesen meg kell fizetni.

Különös dolog a remény: mihelyt felcsillan, még szívbemarkolóbbá válik a fájdalom, s akkora erőket sajtolunk elfojtásába, hogy már nem tudunk továbblépni. Michael R. Roskam és Götz Spielmann filmje egyaránt díjakat söpört megjelenése idején, ám minden értékükön túl legnagyobb érdemük az lesz az utókor szemében, hogy egy-egy nagyformátumú színész pályáját indították be.


2 komment

  1. A Bikanyakat megnéztem, miután mindenhol dicsérték, tetszett, de mostanra nem tudok felidézni belőle sajnos semmit.
    A Revansot pótolni fogom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *