Get On Up / Jersey Boys

írta Nikodémus

Az álomgyártól kb. egy évtizede már megszokott tempóban érkezik az Oscar-szezon környékére néhány életrajzi film, többnyire kiszámíthatóan közepes minőségben, néhány csúnya melléfogást öntudatlanul is bekalkulálva. A tavalyi keserű csalódások után jó hírem van: a Get On Up és a Jersey Boys végre nem rossz filmek. Sajnos nem is jók igazán, csupán illedelmesen felmondják a leckét.

Két versenyzőnk közül Tate Taylor dolgozata az, amely hívebben követi a nagy életrajzi film-szabálykönyv közmegegyezésszerű útmutatásait: a “funk-király” James Brown életét feldolgozó Get On Up cselekménye egymás után járja be a riasztó nélkülözésekkel és tragikus érzelmi bizonytalansággal teli gyermekkor, a döntő hatás, a hivatás-választás, a felfedez(tet)és, a siker, a megzakkanás és a megváltás állomásait. Sőt, még a jelenből kiragadott (elsőre kevéssé érthető) keret is befigyel: hősünk kissé furán viselkedik önnön produkciós irodájának egyik összejövetelén, majd kisvártatva egy rendőrökkel közös autósüldözésben találja magát. A rendező innen kapcsol vissza a kezdetekhez, majd a lineáris narratívát eleinte meg-megszakítja néhány időugrással. Ezek néhol jópofák, de többnyire teljesen funkciótlanok. A “nagy titokra” (mely tudniillik a figura film szerinti megértésének kulcsmotívuma) két részletben derül fény, ám a slusszpoénnak szánt lezárás nem adja meg a katarzist.

Chadwick Bosemanen mindenesetre nem múlik: a sminken, a jelmezen és az extrém frizurákon is átüt a figura hihetetlen elszántsága és színpadrobbantó energiája. Körülötte pedig tulajdonképpen mindenki kiszolgálószemélyzet: a feleség (Jacinte Blankenship, Jill Scott – és a valóságban volt még kettő), a zenészbarát (Nelsan Ellis), a menedzser (Dan Aykroyd). Tate Taylor pedig – hiába a hű díszletvilág, a kirobbanó muzsika és az ügyes hangulatteremtés – az egész film során nem találja azt a fűszert, amely előző, szerethető munkájához felérve adaptációját egyénivé emelhetné.

Sajnos nem jött ki jobban Clint Eastwood sem legutóbbi munkájából, bár az a gyanúm, hogy eleve laza ujjgyakorlatnak tekintette a Four Seasons pályafutásának megfilmesítését. A New Jersey meglehetősen árnyékos oldaláról származó négy srác között van egy istenáldotta tehetség (John Lloyd Young), egy minden hájjal megkent menedzsertípus (Vincent Piazza), slágergyáros zeneszerző (Erich Bergen) és az örök negyedik (Michael Lomenda). Dinamikájuk kitűnően működne, ha rendező urunk hagyná, ehelyett külön-külön beszélteti őket, időnként hangsúlyosan a kamera felé fordítva fejüket. Ez a megoldás többször kizökkent az egyébként rutinos kisrealista, érzelmi túlhabzások nélküli történet élvezetéből. Akinek zsánere az ötvenes évek Amerikájának kissé nyálas vokálzenéje, az fülig érő szájjal pipálgathatja az elhangzó slágereket, de még a stílusban kevésbé járatosak is kedvüket lelhetik a hangulatteremtésben. Ehhez kétségtelenül ért Eastwood, ahogy a sztorivezetéshez is, ám utóbbi most kevésbé sikerült. A dramaturgiai csúcspontok elkentek, a motivációk homályosak, s a sokszor bábu módjára viselkedő fiúkkal nehéz barátságot kötni. E hiányon pedig nem segít Christopher Walken jelenléte vagy néhány ügyes kikacsintás sem.

A kétezres évek elejétől feljövő zsáner mára kétségtelenül kifáradt, miután néhány komoly (Ray, Walk the Line) és egy zseniális (I’m Not There – talán egyszer lesz róla írás itt is) darabot kitermelt. Taylor és Eastwood egyénivé tehette volna saját produkcióját, ám egyiküknek sem sikerült a mutatvány. Taylorban talán nincs is több, Eastwood fejében pedig vélhetőleg már az American Sniper járt.