Jó, ha előre tudjuk, hogy ki rendezte a filmet, mert általában egy név alapján be lehet azonosítani, hogy mégis mi várható. Így jó előre ki mertem jelenteni, hogy Paul W.S. Anderson akkor fog klasszikust készíteni, amikor Réz András leborul előttem. De Andersonnak nem kell emlékezeteset letenni az asztalra, hogy elszórakoztassa a népet, néha kiderül, hogy képes szórakoztató filmet kiadni kezek közül. Borítékolható volt, hogy a Pompeji is csak egy méregdrága kaland lesz, ahol kőkemény fickók küzdenek az aréna homokjában, míg ki nem tör a Vezúv. Hősünk egy gladiátor, aki már-már unottan csapkod jobbra-balra a küzdőtéren, nem akad ellenfele. Pompeji azonban némileg más számára, összebarátkozik egy hozzá hasonló marcona cirkuszi látványossággal és beleszeret egy gazdag család lányába, akinek a kezét egy római hadvezérnek ígérték. A harcok nem különösebben kiemelkedőek, a romantikus szál röhejes, amit megfejelnek egy rettentő gyenge befejezéssel. A színészek képtelenek élettel megtölteni egydimenziós karakterekeit. Kit Harrington több figyelmet fordított arra, hogy kocahasa legyen, Kiefer Sutherland pedig meg túl kiemelkedően alakítja a „Az lesz, amit én mondok és úgy, ahogy én akarom” gonosz rómait. 30 % -nál többet nem ér a film. Az idei nagyobb költségvetésű filmek döntő többsége valóban kukába való vagy tényleg illene lenne megfontolni a klasszikus beszólást: nézzél inkább művészfilmeket?
Olvasd tovább →