A film alapja Toy Young önéletrajzi ihletésű könyve, ami 4 éve jelent meg. Az írót kirúgták a Guardiantól és a Times of Londontól is, majd a Vanity Fairnél kapott melót. Különféle bulikra próbált bejutni, sztárokkal szórakozott, kissé alkesz volt és a munkáival is folyton csak késett. A könyv besteller lett, jóhogy lecsapott rá egy stúdió és Robert B. Weide csinálhat filmet belőle, akinek ez volt a kiugrási lehetősége a kisképernyőről a mozi világába.
Elég ritka az, amikor egy élőszereplős film visszaadja a manga vagy anime hangulatát. Azt hiszem a Méz és Lóhere túllőtt minden várakozásomon és kijelenthetem, hogy azon ritka adaptációk közé tartozik, melyek egyszinten vannak a forrás művekkel. A Honey and clover nagyon sikeres történet, ITT olvashattok róla.
A színészek egy az egyben visszaadják a már jól megszokott jellemvonásokat, a zene nagyon jó, a látvány olyan amilyennek kell lennie, a történet alig tér el az animétől, vicces, bár nem annyira mint az anime, kedves, néha szomorú de összességében nagyon jó. Azok akik nem olvasták/látták a történetet, biztos tetszeni fog, főleg romantikus lelkeknek. Sokat lehet agyalni azon ki kivel fog összejönni.
Tanamura Masaki és Matsuyama Hiroaki rendezőpárosnak csak gratulálni lehet, szépen megoldották a lehetetlent.
Tubeolható angolul és spanyolul.
A 2008-as felvezető tévéfilm nem lett rossz, a nézhető kategóriába tartozott, ezért a további részeket is megtekintettem.
Nincs már kamion, ahol Bonnie egymaga bütykölgeti a szuperverdát, itt már high-tech felszereléssel nézik át a járművet, mögötte pedig egy gondosan összeválogatott csapat áll, akik felügyelnek minden részletre. K.I.T.T. ezúttal is sok „képességgel” rendelkezik, nanotechnikával megtámogatva, ha pedig arról van szó transformers módra alakul át dzsippé vagy támadó üzemmódba. A kamion helyett már egy titkos létesítményben található a főhadiszállás, ami fel van szerelve mindenféle cuccal, persze a néző se tudja melyik dolog mire jó, de legalább jól mutat.
Luc Besson kidüllesztheti a mellét, büszke lehet magára, hiszen rendezőként össz-vissz 10 filmet jegyez, ezeknek egy része klasszikus is lett, producerként és íróként pedig évente összehoz fél tucat (főleg) akciófilmet. Valaki szólhatna már neki, hogy a maradék tehetségét inkább össze kéne sűrítenie és nem kéne ontania magából a sok felesleges vackot. Ugyan akad néhány jobb is az életművében, de korábbi filmjeihez képest akkor is elszomorító.
Nem vagyok járatos az animékben, dobálózhatnak különféle nevekkel ebben a kategóriában, legfeljebb pár névnél csillanhat fel a szemem, de amit biztosan tudok, hogy Hayao Miyazaki nem a legnagyobb név a szakmában, hanem ő maga a csúcs. Az első mozi(anime)filmje a Nauszika volt, amit saját forgatókönyvéből készített.
A Kindaichi mangán alapuló film, elsőre kicsit gyengének és nevetségesnek tűnik, de aztán mikor rájöttem, hogy nem is olyan egyértelmű a megoldás, azonnal Poirot-i magasságokba emelkedett.
Egy isten háta mögötti elhagyatott város hoteljében ragad pár ember és elkezdenek hullani mint a legyek. Vámpírokra gyanakodnak, de a szuper detektív unokája, Kindaichi Hajime akit a nagyon cuki Kamenashi Kazuya alakít persze megoldja az ügyet. Ahogy a jó öreg ballonkabátos-szivaros-sosem láttuk a feleségét Columbo, ő is észreveszi a nüansznyi részleteket és összerakja a kirakóst.
Egyszer nézhető, vannak benne nagyon vicces részek és megijedni sem fog senki. A film 2005-ös.
Extra fanoknak többször ajánlott Kame miatt
videó:
Mostanság minden évben láthatunk az éves kínálatban egy olyan filmet, amit játék alapján hoztak össze. Illetve inkább úgy kéne mondani, hogy a cím a játékot idézi, de a történet már alig-alig hasonlít ahhoz sokszor. A játékosok leginkább kárognak, a kritikusok szintén, nem sok olyan alkotás született, ami elnyerte volna mindkét fél tetszését. A mozikban ezek a produkciók pedig nem is nagyon hoznak úgy, hogy sikeresnek lehessen nevezni őket, gyaníthatóan dvd-s pályafutásuk alatt csorog némi profit a kasszákba.
Amikor elkezdtem nézni egyből az Alul semmi jutott eszembe, legalábbis a hangulata olyan volt de aztán rájöttem, hogy ez a film annál sokkal több. Az 1965-ös évben járunk, mikor egy bányászvároska az utolsókat rúgja, és hogy valahogy segíteni tudjanak, a csajok kitalálják, hogy hulázni fognak. Asszem ezt a táncot senkinek sem kell bemutatni, mindenki látott már szalmaruhás-ringócsípős Hawaii lányokat. Na szóval, szükség van egy tánctanárra, le is szerződtetnek egyet, aki beállít enyhén spiccesen. Itt már sejtettem, hogy ez jó film lesz. A tanci néni megnézi a repertoárt- természetesen retro szemüvegben, cigivel a kezében elvégre fővárosi felvilágosult nőről beszélünk- aztán a fejét fogja, hogy ennyi kétballábas lányt még életében nem látott. Az én személyes kedvencem Sayuri, aki akkora mint egy hegyomlás, de jólelkű és nagyon szeretnivaló.
„A férfiak csak átverik a nőket és csalódást okoznak folyton” – ilyen szövegekbe nap, mint nap belefuthatunk akár a netet böngésszük, de ehhez hasonló szövegeket hallhatunk, ha elmegyünk egy suli mellett vagy állunk a buszmegállóban, esetleg ha támasztjuk a pultot a helyi vendéglátó egységben. Mindennapos dolognak számít ( azért másik nem is azért megkapja a magáét, csak másmilyen formában), a forgatókönyvírók pedig ebből indultak ki, lévén ők is csajok és élhettek már át pár átverést, így az alapsztori könnyen összejöhetett. De hogy működjön is a dolog már kellett némi fantázia és egy remek stáb is. Ez megadatott, mi nézők pedig csak örülni tudunk egy jó filmnek, főleg, ha az magyar alkotás.
Egy tündéri romantikus történet Jeon Man-bae fejéből. Az elnök úr amolyan koreai Mátyás királyként tevékenykedik, néha elvegyül a csövesek közt, aztán taxisofőrnek áll és hallgatja az utasok panaszait, magyarul a kisemberet is meghallgatja, nemcsak a bársonyszékből nyomja az igét.
A lánya középiskolás-igazi elnökcsemete-limóval jár suliba és pökhendi, azonban emberére akad az új tanárnőjében akit Choi Ji-woo alakít fergetegesen. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egy kis elbeszélgetésre hívja a lányt a tanárnő, nem is sejtve, hogy az elnök az apja.
Innentől kezdve a sztori persze kissé sablonos, semmi meglepő nincs benne, de ennek ellenére mégis nagyon bájos és vicces. Az elnököt Ahn Sung-ki alakítja, aki Koreában állati nagy sztár. Aki szeretne mosolyogva eltölteni másfél órát, azt feltétlen nézze meg. Nekem nagyon tetszett.
Sikerült megtekintenem az 1951-es verziót a remake előtt. Semmi cicózás, rögtön az elején Washingtonban landol egy űrhajó, ami konkrétan egy repülő csészealj, égnek a telefonvonalak, nyomtatják azonnal a különkiadást, a katonaság pedig iziben a helyszínen terem. Egy félreértés következtében a jövevény a kórházba kerül, ahol az elnök titkára látogatja meg, ahol Klaatu (Michael Rennie ) közli vele csak az összes ország képviselője előtt hajlandó beszélni, óhaját azonban nem teljesítik, ezért az űrlény lelép a kórházból és egy közeli házban vesz ki szobát és ismerkedik az emberi természettel.
Az első évad felvezetése még tetszett, aztán a kezdeti szép remények eltűntek, maradt a középszer, sok felesleges részt láthattunk, a rétestészta-effektus is bejött a képbe, nyújtották, ahogy tudták és nem haladtak előre, a finálé pedig enyhén szólva csalódás volt. A másodikat három-négy epizód után hagytam abba, nem volt hangulata, konkrétan untam. A harmadik szezonba lesz, ami lesz alapon kezdtem bele, eléggé felemásak az érzéseim így a felénél, sok hülyeség, feleslegesség és átgondolatlanság jellemzi ezt az évadot, én pedig mégis nézem agyatlanul.
FilmDROID