Mostanság minden évben láthatunk az éves kínálatban egy olyan filmet, amit játék alapján hoztak össze. Illetve inkább úgy kéne mondani, hogy a cím a játékot idézi, de a történet már alig-alig hasonlít ahhoz sokszor. A játékosok leginkább kárognak, a kritikusok szintén, nem sok olyan alkotás született, ami elnyerte volna mindkét fél tetszését. A mozikban ezek a produkciók pedig nem is nagyon hoznak úgy, hogy sikeresnek lehessen nevezni őket, gyaníthatóan dvd-s pályafutásuk alatt csorog némi profit a kasszákba.
Amikor elkezdtem nézni egyből az Alul semmi jutott eszembe, legalábbis a hangulata olyan volt de aztán rájöttem, hogy ez a film annál sokkal több. Az 1965-ös évben járunk, mikor egy bányászvároska az utolsókat rúgja, és hogy valahogy segíteni tudjanak, a csajok kitalálják, hogy hulázni fognak. Asszem ezt a táncot senkinek sem kell bemutatni, mindenki látott már szalmaruhás-ringócsípős Hawaii lányokat. Na szóval, szükség van egy tánctanárra, le is szerződtetnek egyet, aki beállít enyhén spiccesen. Itt már sejtettem, hogy ez jó film lesz. A tanci néni megnézi a repertoárt- természetesen retro szemüvegben, cigivel a kezében elvégre fővárosi felvilágosult nőről beszélünk- aztán a fejét fogja, hogy ennyi kétballábas lányt még életében nem látott. Az én személyes kedvencem Sayuri, aki akkora mint egy hegyomlás, de jólelkű és nagyon szeretnivaló.
„A férfiak csak átverik a nőket és csalódást okoznak folyton” – ilyen szövegekbe nap, mint nap belefuthatunk akár a netet böngésszük, de ehhez hasonló szövegeket hallhatunk, ha elmegyünk egy suli mellett vagy állunk a buszmegállóban, esetleg ha támasztjuk a pultot a helyi vendéglátó egységben. Mindennapos dolognak számít ( azért másik nem is azért megkapja a magáét, csak másmilyen formában), a forgatókönyvírók pedig ebből indultak ki, lévén ők is csajok és élhettek már át pár átverést, így az alapsztori könnyen összejöhetett. De hogy működjön is a dolog már kellett némi fantázia és egy remek stáb is. Ez megadatott, mi nézők pedig csak örülni tudunk egy jó filmnek, főleg, ha az magyar alkotás.
Egy tündéri romantikus történet Jeon Man-bae fejéből. Az elnök úr amolyan koreai Mátyás királyként tevékenykedik, néha elvegyül a csövesek közt, aztán taxisofőrnek áll és hallgatja az utasok panaszait, magyarul a kisemberet is meghallgatja, nemcsak a bársonyszékből nyomja az igét.
A lánya középiskolás-igazi elnökcsemete-limóval jár suliba és pökhendi, azonban emberére akad az új tanárnőjében akit Choi Ji-woo alakít fergetegesen. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egy kis elbeszélgetésre hívja a lányt a tanárnő, nem is sejtve, hogy az elnök az apja.
Innentől kezdve a sztori persze kissé sablonos, semmi meglepő nincs benne, de ennek ellenére mégis nagyon bájos és vicces. Az elnököt Ahn Sung-ki alakítja, aki Koreában állati nagy sztár. Aki szeretne mosolyogva eltölteni másfél órát, azt feltétlen nézze meg. Nekem nagyon tetszett.
Sikerült megtekintenem az 1951-es verziót a remake előtt. Semmi cicózás, rögtön az elején Washingtonban landol egy űrhajó, ami konkrétan egy repülő csészealj, égnek a telefonvonalak, nyomtatják azonnal a különkiadást, a katonaság pedig iziben a helyszínen terem. Egy félreértés következtében a jövevény a kórházba kerül, ahol az elnök titkára látogatja meg, ahol Klaatu (Michael Rennie ) közli vele csak az összes ország képviselője előtt hajlandó beszélni, óhaját azonban nem teljesítik, ezért az űrlény lelép a kórházból és egy közeli házban vesz ki szobát és ismerkedik az emberi természettel.
Az első évad felvezetése még tetszett, aztán a kezdeti szép remények eltűntek, maradt a középszer, sok felesleges részt láthattunk, a rétestészta-effektus is bejött a képbe, nyújtották, ahogy tudták és nem haladtak előre, a finálé pedig enyhén szólva csalódás volt. A másodikat három-négy epizód után hagytam abba, nem volt hangulata, konkrétan untam. A harmadik szezonba lesz, ami lesz alapon kezdtem bele, eléggé felemásak az érzéseim így a felénél, sok hülyeség, feleslegesség és átgondolatlanság jellemzi ezt az évadot, én pedig mégis nézem agyatlanul.
Eklektikus depresszív agyrém.
Miike Takashi 2004-es összevisszasága, mely bővelkedik filozófiai kérdésekben és töménytelen gyilkolásban. Nagyon nem az én világom, tulajdonképpen csak az első óra után kezdtem érteni hogy miről van szó, nagyon bonyolult film. Izo, a szuperharcos nagyon berágott és bosszút akar állni, szinte senki sem marad életben azok közül akikkel összetalálkozik. Nem menekül még a saját anyja sem, de előtte még jól megszexeli az emberiség anyját, aztán folytatja a pusztítást. Izo-t minden lehetséges eszközzel próbálják megölni, de nem sikerül. Baromi dühítő hogy lenyilazzák, késelik, kardozzák, nundzsakuzzák, bézbólütővel verik szét, lapáttal, ásóval, pisztollyal, lándzsával, UZI-ból több tárat is kap, és semmi nem állítja meg, ő egy Izominátor, sebezhető, de megölni senki nem tudja. Bíztam is nagyon Bob Sapp-ben, de hiába, Izo kettészedte, mint egy Kinder-tojást.
Azonban voltak olyan részek, melyek kifejezetten tetszettek, nem a látvány, sem a mondanivaló, csupán a hangok. Volt egy fickó, egy banda feje, aki simán megkapja tőlem a japán Vito Corleone címet, mert totál olyan volt, nagyot is nevettem rajta és vissza is tekertem, mert ilyet nem minden nap hall az ember.
Az Izo-t alakító Nakayama Kazuya eszméletlen gyengén játszik, nyomát sem láttam Izo világfájdalmának, inkább volt szánalmas, mint könyörtelen gyilkos.
Kitano Takeshi is szerepel egy picikét, de nem tudom minek, az egyetlen, aki hozza a szerepet, az az Istent játszó Matsuda Ryuhei (Tabu, Nana), aki úgy formálja meg a karaktert, hogy elhiszem róla hogy ő isten. A nyakában a kígyó persze szimbolikus, ezt díjazom is és még pár olyan mozzanatot a filmből, amire rájöttem, de azt kell hogy mondjam, hogy ezt a múvít csak művészlelkek nézzék meg, ők bizonyára érteni fogják teljes egészében.
Előzetes
És hogy megspóroljatok 128 percnyi betonkemény vérengzést, nézzük hogyan intézi el Izo-t Isten. Zseniális.
Ez az a bosszúállós-gyilkolós film, amely alatt végig szélesre nyílt szájjal vigyorogtam és nem azért mert defektes vagyok vagy őrült szadista, egyszerűen ezt diktálta az igazságérzetem.
Nézzétek meg ezt a plakátot. Első és sokadik ránézésre is egy huszadrangú horrorfilmet sugall, amelyet 5 perc után kikapcsolunk, ha pedig épp humoros kedvünkben vagyunk, akkor végignevetgélünk. Na ez pont nem az a film.
Egy fiatal páros az Eden-tóhoz utazik hétvégére, csupán csak jól szeretnék érezni magukat és egymást. Nyugalmukat megzavarja néhány suhanc, akik pont ezt a pillanatot választják arra, hogy ezen a helyen, néhány méterre a szerelmesektől dübörögtessék a zenét és megzavarják nyugalmukat. A páros és a csapat között a hangulat egyre feszültebb lesz, aztán terrorba fordulnak az események.
A házinyuszi (The House Bunny): Shelley (Anna Faris) 27 éves lett, ezért el kell hagynia a Playboy villát. Talál hamarosan új otthont magának, a Zéta koli háziasszonya lesz. Az ott élő néhány lánykának secperc alatt új arculatot varázsol.
Minden srác ült már lányok társaságában, tehát tudhatjátok milyen érzés ez. A csajok csacsognak mindenféléről, ebbe férfiember bele nem tud szólni, annyit tehet, hogy csóválja a fejét és élvezi a hallottakat. A film is hasonló érzést keltett bennem, de az itt zajló dolgokat kevésbé tudtam élvezni.. Csajoknak jó szórakozás lehet, a srácok pedig talán csak a villában szaladgáló csajok látványát élvezhetjük. Néhány poén akadt azért, oh és Hugh Heffnert is láthatjuk.. Részemről 30 %. Előzetes
A meztelen dobos (The Rocker): Fish (Rainn Wilson) a Vesuvius dobosa, szépen, egyenesen haladnak a világhír felé, de a csapat a siker kapujában kompromisszumot kötött és kitették a szűrét. Évek teltek el azóta, Fish nem tudja feldolgozni az esetet. Egy gimis bandába ugrik be dobosként, majd Fish a tagokat arra bíztatja, hogy lépjenek még fel együtt.
Rainn Wilsonnak nem esik nehezére a meztelenkedés, totál természetes módon tűnik fel a filmben egy szál alsógatyában (az MTV díjátadón még az se volt rajta, csak egy virágcsokrot tartott ott, Megan Foxnak akarta adni). Fellépése kicsit Jim Carreyre hajaz, de Wilsonnak nem jött össze a siker. A film csöppet sablonos, ami nem túlzottan baj, az viszont igen, hogy néhol fárasztó, a poénok nem mindig ütnek, pedig van belőlük elég sok.
Leginkább Christina Applegate-et sajnálom, akinek nem jön össze a siker, csináljon bármit is. 55 %-ot adok a filmre. Előzetes
Egy koreai gyöngyszem.
Amikor először megnéztem a trailert, azt gondoltam, ezt az filmet én tuti nem nézem meg, de aztán mégis, és most már nem bánom. A történet röviden annyi, hogy egy lány, Young-goon (Im Soo-Jung) az elmegyógyintézetbe kerül. A film szépen apránként mutatja be, a páciensek gondjait. Minden karakter nagyon részletesen kidolgozott és a színészek fantasztikus munkát végeztek, én nagyon sokat nevettem rajta, főleg akkor, mikor Young-goon szitává lő mindenkit a kezével. Akkor se lepődjetek meg, ha a háttérben elgurulni láttok egy embert, vagy ha egy páciens felszáll az ágyából, mint egy Jumbo Jet és a csókjelenet, az tényleg elképesztő. Rain aki baromi nagy sztár a hazájában, nagyon édes, és jobban is jódlizik, mint Szandi.
Kicsit art, kicsit szürreál, de eszméletlen nagy film. Youtubeolható.
Szerintem nem csak én vagyok egyedül azzal, mikor azt mondom több női akcióhős kéne. Mindig csak a fickós tesztoszteron csöpög a képernyőről, vászonról, alig-alig látni olyat, mikor egy hölgy abálja le az ellent. Néhány hónapja láttam az Almamag japán animét, amiben egy lány verekedett lélegzetelállító módon, az is a jövőben játszódott és ott is páncélba bújtak a rend őrei. A Vexille is valami hasonlót ígért, a végeredmény viszont csalódás.
FilmDROID 
