Röviden: M:I – A végső leszámolás / Jurassic World: Újjászületés / F1 – A mozifilm

Mission: Impossible: A végső leszámolás (M:I – The Final Reckoning) – Ahogy az várható volt, Tom Cruise még tovább emelte a téteket, és szinte már a nevetségesség határáig feszíti egyetlen franchise-át – és saját magát. Oké, most nem szóltak hírek bokatörésről, de a cselekménybe szinte minden olyasmi bekerült, amivel bizonyítani lehet, hogy Ethan Hunt az alfahím. Az akciójeleneteket nincs értelme méltatni, a legmagasabb minőség itt alapvetés. Ahogy a kameramunka, a vágás és a látvány: tízpontos mind. A grandiózusra növesztett sztori (amit azért az elején még egyszer összefoglalnak nekünk) viszont (vagy éppen ezért) Cruise kunsztjainak foglya marad. Sajnos nincs meg az az egyensúly, amit az Utóhatásnál éreztem: még mindig az az újkori M:I-részek legjobbika. Becsületére szóljon ennek a finálénak, hogy James Bondnál sokkal elegánsabban kötögeti össze a múltat a jelennel, és miközben görgeti előre a nagy világmegmentést, nem felejt el tisztelegni. Elsősorban önmaga előtt, mégis kevésbé van rossz szájízem, mint egy bizonyos sármos brit titkosügynök legújabb kalandjainál, amelyre válaszként született ez az egész odaát, a tengerentúlon.

Jurassic World: Újjászületés (Jurassic World: Rebirth) – A pénzen kívül tényleg nehezen magyarázható bármi mással, hogy a Universal stúdió miért akarja újra és újra életre rugdosni hajdanvolt dinós franchise-át, noha látszik, hogy képtelenek változtatni a kudarcra ítélt kreatív koncepción. Adott egy sziget, rajta pár ősszörny, ahová emberek merészkednek, és aztán lényeink elszabadulnak, kergetőzősdi, tanulság, stáblista. Hat film (köztük egy komplett reboot-trilógia) után valóban semmi más nem volt a tarsolyban?… Úgy tűnik, nem, s most hiába jön Scarlett Johansson meg az Oscar-díjas Mahershala Ali, képtelenek megmenteni a vékony fordulatokból és borzalmas párbeszédekből építkező forgatókönyvet. Ja, és van egy teljesen érdektelen családunk, amely pont úgy kerül ki végül a történetből, mint ahogy bekerült – totálisan észrevétlenül. A nosztalgia pedig szégyentelenül pörög: minduntalan John Williams zenéje harsan fel (szerintem a filmnek nincs is saját soundtrackje), komplett jelenetsorok idéződnek meg a legelső filmből (naná, abból még van mit idézni), a rohamtempóban összehozott CGI-dinókat pedig már megint sötét és esős környezetbe rejtik. Hol van már Crichton víziója a tudomány erkölcsileg kétes felfedezéseiről, a darwinizmus könyörtelenségéről?…

F1 – A mozifilm (F1 – The Movie) – A Forma-1 amerikai térhódításával elkerülhetetlen volt ez is, és különösnek hat ilyet mondani, de Jerry Bruckheimer még harminc év után is jobban érti, hogyan kell összehozni egy szexi közönségfilmet, mint legtöbb producertársa. Mondjuk kell hozzá egy sztár (pl. az egyik utolsó: Brad Pitt), egy ütős sztori és az új idők új szavának szalutáló realizmus-igény. Joseph Kosinski a Top Gun: Maverick után a lehető legjobb választás volt a rendezői székbe (elképesztő kameraszögeket és dinamizmust kapunk), és a sportág támogató közegének, illetve Lewis Hamilton tanácsadásának köszönhetően még a versenysorozat elkötelezett rajongói sem találnak túl sok kivetnivalót a történetben. A kivitelezés hasonlóképpen akkurátus, és jó döntés volt az is, hogy élcsapat helyett egy fiktív, küszködő versenyistálló belső viszonyaiba nyerhetünk bepillantást. A karakter-felállás már hagyományosabb (vén róka vs. feltörekvő ifjú – Damson Idris), de olyan jól meg vannak írva a párbeszédek, hogy szórakoztató az egész. Megbicsaklás néha a ritmusban adódik (bizonyos szabályokat szájba rágnak, másokat meg elhadarnak az utolsó pillanatban), illetve Kerry Condon figurájában egyesíteni próbáltak egy főszerelőt, egy CFD-, egy aerodinamikai mérnököt, egy versenystratégát… ja, meg Pitt szerelmét. Mondanom se kell, hogy ez teljesen irreális – nem is működik. Ettől eltekintve a film viszont nagyon is: szerencsére rég messze vagyunk már a Felpörgetve-féle vizuális környezet-szennyezésektől.