Maestro / Priscilla

írta Nikodémus

Újkeletű törekvés napjaink hollywoodi filmiparában, hogy az életrajzi filmek sokszorosan elkoptatott sémáit szokatlan nézőpontú megközelítéssel igyekeznek feldobni. A kísérlet esztétikai haszna legalábbis kétséges, de a trend szembeötlő: a sztárfőhőst most divatosabb profilból, semmint szemből filmezni. Meséljen róla bár barát, menedzser, házastárs vagy rivális, hangjában elkerülhetetlenül a kortárs közönség szólal meg, és üzen az utókornak. Bevallja vagy sem, a múlt decemberben a Netflixen debütált Maestro, valamint az idén februárban a hazai mozikban is bemutatott Priscilla egyaránt ezt a közelítésmódot alkalmazza, változó sikerrel.

Leonard Bernstein kalandos életének filmterve már évtizedek óta ott hányódott a producerek asztalán, mígnem Bradley Cooper színész-rendező, felbátorodva a Csillag születik művészi sikerétől, új fazont szabott a sztorinak. A karizmatikus zeneszerző-karnagy (Cooper) életrajzát egy öregkori, fájdalmas emlékeket idéző interjúval indítja, majd hőse karrierjének kezdeteihez röpít vissza minket. Ezután nem épülnek föl a fényes zenei karrier lépcsőfokai, és dátum- vagy helyszínjelzéseket sem kapunk: Cooper radikálisan szakít az életrajzi mozi hagyományos formátumával. A 4:3-as képarányban, eleinte fekete-fehérben pergő jelenetek álomszerű elemeltsége és a hézagos kronológia már azonnal valami szokatlant sejtet, s hamarosan kiderül, a film valójában Felicia Montealegre, a feleség és lelki társ (Carey Mulligan) nézőpontját érvényesíti. Bernstein magas hőfokon izzó zenei szenvedélyét, figyelemzavaros egzaltáltságát, szeretteivel szembeni érzelmi ridegségét és a fiúszeretőivel okozott megaláztatást tehát a hitves tekintetén keresztül figyeljük, s bizony nehéz közömbösnek maradni. Emlékezetes jelenet ugyan Mahler II. („feltámadás-”) szimfóniájának extázisig fokozódó vezénylése, a kínos-kegyes hazugság a nagylánynak vagy Felicia tragikus összeomlása, ám a Maestro egységes koncepció és dramaturgia hiányában mozgóképes pillanatfelvételekre esik szét, kiválóan teljesítő színészeire bízva magát.

Már címében is őszintébb, s ezáltal koherensebb Sofia Coppola legújabb rendezése, mely szintén egy szerelmi történetet mesél el: Priscilla Beaulieu-ét (Cailee Spaeny), aki 14 évesen ismerkedett meg a Németországban katonáskodó Elvis Presley-vel (Jacob Elordi). Az énekes-gitáros csillaga ekkor már nagyon magasan jár, közeledése a lány számára maga a megvalósult tini-tündérmese. Priscilla szülei aggódásával mit sem törődve repül a vágyott-csodált férfi karjaiba – pontosabban amerikai otthonába, amely hamarosan aranykalitkaként zárul rá. Fokról fokra ébred rá, hogy kezdeti naivitása végzetesnek bizonyult: egyenlőtlen, sőt, bántalmazó kapcsolatban él egy gyerekes személyiségű szupersztárral, aki napközben haverjaival bandázik, turnézás közben fűvel-fával megcsalja, ám tőle elvárja a teljes hűséget és engedelmességet. A Priscilla Presley memoárja alapján íródott, Elvist a másfél évvel ezelőtti grandiózus Baz Luhrmann-biográfiával ellentétben elnyomóként ábrázoló film mindezt kendőzetlenül elénk tárja: míg Priscilla és Elvis beszélgetései kimerülnek olcsó közhelyekben, a férfi mindent meghatároz a porcelánbabaként kezelt lány életében (kényezteti, öltözteti – a maga ízlése szerint), s durván elfojtja annak önállósági törekvéseit. Változást csak a gyermek érkezése hoz: a nő anyává érik, és többé már nem lesz férje játékszere. Az elhidegülés törvényszerű.

Rendhagyó szerelmi történetekben illő lenne elmerülni a pár mindkét tagjának lélekrajzában, filmjeinkben azonban ez rendre csak félig sikerül. Cooper számító marketingfogással a hírességről nevezi el művét, ám helyette asszonyának alakját tolja előtérbe. Coppola legalább nem hazudik: hangsúlyozottan szerelme szemszögéből mesél a sztárról finom érzékkel, érvényes mondanivalóval. A férfi figurája viszont mindkét filmben érdektelen marad, akiről csak a romantikus zsenikultusz idejétmúlt közhelyei jutottak filmeseink eszébe. Mintha valakit profilból figyelnénk: felismerjük őt, ám tekintete – s így lelke – nem tárul fel előttünk.

(Megjelent: Új Ember, 2024. február)