Belfast

írta Nikodémus

Kenneth Branagh, a világ manapság talán legismertebb Shakespeare-adaptátora néhány merész megfilmesítés, majd egy Hollywoodban építgetett hullámzó karrier után saját gyerekkorát idézi fel legújabb filmjében. A február végétől a hazai mozikban is megtekinthető Belfast kedves családtörténet és szubjektív történelmi visszatekintés egyben, ám legfőképpen nosztalgikus időutazás egy művészlélek gyerekkorába.

A mai Belfast virágzó kikötőváros kellemes utcákkal, modern épületekkel, napsütötte terekkel és jellegzetes sirályhangokkal. Ennek totálképével kezdődik a film. A város a reggeli nap fényében fürdik, miliője hívogató, valami azonban hiányzik: az emberek az utcákról. Branagh már a nyitójelenettel hangsúlyozza, hogy szülővárosa legalább olyan fontos szereplő lesz, mint emberi karakterei az elkövetkezendő másfél órában. Aztán 1969. augusztus 15-re ugrunk, a kép fekete-fehérré fakul, s hirtelen megelevenedik egy klasszikus brit téglaházak övezte utca: szomszédok paroláznak, gyerekek futkosnak, a pubban kedélyes kvaterkázás folyik, egy konyhából vidám zene szól. Az önfeledt idillt azonban szempillantás alatt szétzúzza egy csapatnyi macskakővel és kézigyújtóssal érkező tüntető, hogy látványos figyelmeztetésben részesítse az utca katolikus családjait. Buddy (Jude Hill) nem érti az egészet, édesanyja (Caitríona Balfe) siet ki érte lélekszakadva, hogy bemenekítse házukba. A család gyorsan a konyhaasztal alá bújik, miközben az anya rémülten figyeli az ablak alsó sarkából, mikor vonul el az életveszély. Nem sokkal később hazaér az apa is (Jamie Dornan), aki elszaporodó sztrájkokról, akadozó közlekedésről és egyre bizonytalanabbá váló munkalehetőségekről számol be. Buddyt azonban nem érintik meg a gondok, ő éli a kiskamasz fiúk boldog életét: bandázik a haverokkal, suli után csínytevéseken töri a fejét, majd a nagyszülőknél (Judi Dench és Ciarán Hinds) megírja a leckét, és persze beleszerelmesedik a bájos kislányba az osztályból.

A szerzői „így jöttem”-filmeknek legkésőbb Jancsó Miklós műfajcímadó alkotása óta rendre fel-feltámadó reneszánsza van, ám a művészi megközelítés radikálisan különböző lehet, ha egy pályakezdő, karrierje csúcsán álló vagy életműve alkonyán visszatekintő rendezőről van szó. Branagh filmjén egyből érezhető, hogy valódi szerelemprojekt, alapvető nézőpontja pedig az ártatlan gyermeki szubjektivitás, mely kevéssé feltárni, inkább újraélni szeretné az immár történelemmé vált időt. A hatvanas évek Belfastjának társadalmi viszonyairól ezért meglepően keveset tudunk meg a filmből: diszkrét utalások, odavetett megjegyzések tudatják velünk, hogy a város katolikus többség által lakott negyedében járunk, főhőseink azonban protestánsok. Nekik viszont eszük ágában sincs neheztelni más felekezetű szomszédaikra, hiszen életük az utcában már hosszú évtizedek óta egybefonódott. Együtt figyelnek a placcon játszó gyerekekre, barátságok és szerelmek szövődnek, az ünnepnek együtt örülnek, a bajban pedig megsegítik egymást, bízva abban, hogy a két irányból megközelített Feljebbvaló egyként megáldja közösségüket. Az apát néhány militánsabb komája ugyan megpróbálja a brit/protestáns ügy mellé állítani, a becsületében megkérdőjelezett férfi azonban nem hajlandó behódolni. Buddy csodálkozással szemléli ezt a csendes állhatatosságot, mégis inkább anyja szoknyájához bújik, a nagyszülők sugárzó szeretete pedig szintén érleli személyiségét.

Ahogy az ír-angol konfliktus csupán háttérként szolgál történetünkben, úgy a családi viszonyok bonyolultsága is leegyszerűsödik Buddy szemszögéből, ám ami átszűrődik, az különös súllyal esik latba, legyen az pozitív vagy negatív élmény. Így működik egy érzékeny, tiszta gyermeklélek: a közös mozizás felgyújtja benne a filmrajongást, egy függöny mögül hallgatott szülői vita hirtelen kibillenti érzelmi biztonságából, egy lagzin elénekelt fergeteges szerelmi vallomás pedig örökre megerősíti a fiú szemében anya és apa egymáshoz való ragaszkodását.

A finom humorral körbeszőtt, kényelmes tempóban csordogáló film fináléjába még egyszer, drámai erővel betör a fájdalom: a nagypapa meghal, az otthonként szolgáló környéket pedig végképp szétdúlja az erőszak. Az addig csendben lappangó „menni vagy maradni” dilemmája hirtelen élessé válik, a családnak pedig választania kell. Úgy tűnik, maga a város az, amely kitaszítja magából békés életre törekvő lakóit. Végül a szülőhelyéhez leginkább ragaszkodó anya mondja ki a végső szót, ám rendezőnk szerencsére nem ítélkezik: a stáblista elején egyaránt ajánlja filmjét az elmenteknek, az itt maradtaknak és mindazoknak, akik odavesztek az értelmetlen öldöklésben.

Belfast színes látképe közben naplementébe fordul: nyugalmas mozdulatlanság uralja a kikötőt. Aludni tér a város, miután milliónyi személyes története közül megismerkedhettünk eggyel. Branagh a felnövés-történetek szokásos filmes fordulatait nem egyéníti, és ezzel növeszti univerzálissá saját sztoriját. Buddy bármelyikünk lehetne, üzeni nézőjének, a gyermekkor boldogsága ugyanis nemcsak kiérdemelhetetlen, hanem felbecsülhetetlen – akár egy lángoktól ölelt kis ország a lélek univerzumában.

(Megjelent: A Szív, 2022. március)