Batman: A gyilkos tréfa

írta Nikodémus

Bizakodtam, póruljártam. Előkerült már párszor itt, a blogon a Batman-legendárium legújabb kori rajzfilmes termése, s a tollhegyre tűzött darabok hullámzó színvonala láttán valami igazán nagy durranásra számítottam Killing Joke-ügyben. Idén ugyanis ezt szánta a Warner/DC animációsfilm-részlege a nagy ámulatkiváltónak, s becsülettel felsorakoztattak mindenkit a cél teljesítése érdekében. Alan Moore legendás képregényének megfilmesítése azonban így, ebben a formában elégtelenre és feleslegesre sikerült.

Vakarhatta fejét Sam Liu rendesen, amikor kiadták neki, mi a következő évi penzum: A gyilkos tréfa már megjelenése idején is különc újragondolásnak számított, sokkoló brutalitása mellé szemvillanásnyi rövidség és figyelemreméltó pszichológiai kidolgozottság társult. Míg A sötét lovag visszatér adaptálásakor kellett a kétszer 75 perc (s jót is tett az anyagnak), ezúttal azon kellett gondolkodni, hogy is töltheti ki a vékony alapanyag a szokásos egynegyed fertályórát. Liu és csapata szokatlan döntést hozott, és egyszerűen hozzáírt a történethez egy félórányi bevezetőt. Nem kellett volna.

A bevezető narrációban máris az orrunkra kötik, hogy ugye nem ezt vártuk, és elkezdődik Barbara Gordon, azaz Batgirl (Tara Strong) közepesen érdekes története. Brian Azzarello bizonyára Moore-t szerette volna követni meghökkentésben, ötletei azonban csak arra jók, hogy zavartan mosolyogjunk láttukon. Barbara ugyanis érett nő helyett hisztis Robinként viselkedik, s Batmannel ábrázolt, kamaszos szeretlek-gyűlöllek viszonyába belefér az is, hogy egy félresikerült akció és két hangos pörölés között hirtelen intim viszonyba keveredik a sötét lovaggal. Az elvileg intelligens és céltudatos Barbara a gyakorlatban megalázott vágytárggyá és szeleburdi bakfissá alacsonyodik a forgatókönyvíró kezében. És ez az egész még csak nem is ad hozzá érdemben semmit a továbbiakhoz.

Szóval ha jót akarsz magadnak, A gyilkos tréfát a harmincadik perctől kezded el nézni. De túl sok köszönet ebben sem lesz: hiába az egyszerűségében zseniális alapötlet, sajnos nem sikerült az eseményeknek drámai súlyt adni. Pedig a csapat szépen felmondja a leckét: Joker (Mark Hamill újra zseniális) kiszabadul fogságából, és első útja Gordon felügyelő (Ray Wise) lányához vezet. Példát azonban Gordonnal akar statuálni, hogy miután megnyomorította lányát, őrült utazásra vigye egy horrorisztikus vidámparkba, bizonyítva, egyetlen rosszul sikerült nap bárkit belökhet a téboly kapuján. Batman (Kevin Conroy brillírozik) természetesen csak követni bírja az eseményeket, hiszen ez Joker showja: hörög, zihál, hahotázik, bohóckodik, s mellesleg odaveti az elképedt feketeköpenyesnek: te sem vagy különb nálam, csak én őszinte vagyok magamhoz és a világhoz – nem rejtem el zakkantságomat.

Mindebből a készítők sajnos csak annyit értettek meg, hogy van itt egy legendás képregény, melynek minden kockáját precíz hűséggel kell vászonra vinni (s persze meg kell toldani, hogy kijöjjön a játékidő…), de azért vigyázzunk, nehogy megijedjenek a gyerekek. Hiába az R besorolás, hiába a csorgó vér és a sejtetett nemi erőszak, a rajzstílus és az elbeszélés modora túl illedelmes ahhoz, hogy komoly tragikum költözzön az eseményekbe. Ha nem ismerném a képregényt, nem érteném Gordon döbbent zavarát (az ő drámája teljességgel átélhetetlen), Joker elképesztő cinizmusát, Batman dühítő hallgatását. S pláne nem az utolsó jelenetet, melyet sikerült szintén elrontani. (Ja, és van még egy stáblistás jelenet, szintén Barbarával a főszerepben. Kicsit sok belőle, nem?)

Értékelem én a hű adaptációt, csak a szolgait nem – s itt most sajnos az utóbbiról van szó. A gyilkos tréfa adaptációja sokkoló, morbid poénnak indult, kínos vicceskedés lett belőle. Kár érte.