Super (2010)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de személy szerint azokon a filmeken szórakozok a legjobban és emlékszem rájuk még sokáig, amelyek elé mindféle különleges elvárás nélkül ülök le. Ez manapság ritka, hiszen aki naponta olvas filmhíreket, filmes blogokat és figyelemmel követi a nagy Hollywood újabb és újabb üdvöskéinek előkészületi munkálatait, akarva-akaratlanul túl korán véleményt alkot és „előítél”; sokszor rossz irányban. Történt egyszer, hogy James Gunn rendező „gyermekéről” csúnya módon valahogy megfeledkeztem és pont ez lett a szerencsém: mint aki drága kincset talált, gyermeki izgalommal ültem le bepótolni, nyitva minden lehetőségre s örömmel állíthatom, egy kerek, egész élménnyel gazdagodtam a Super (2010) című alkotás láttán. Nem, ez nem az a bizonyos összevont szemöldökű, acélizomzatú, köpönyeges, világmegváltós filmtekercs. Sokkal érdekesebb annál.

Előre szeretném bocsátani, hogy eme mozi előkövetelménye a sötét humort és a jelmezes hős filmek kombóját befogadni vágyó nézőközönség, azok az emberek, akik már a Kick-Ass (Ha/Ver) durva, véres poénjai közben is csapkodták a térdüket, a Defendor-ban (Véderő) pedig együtt éreztek és meghatódtak Woody Harrelson gyermeki ártatlanságán. Eme két film házasságából születendő gyermeket nevezném el nemes egyszerűséggel Super-nek, mely Frank Darrbo, egy hétköznapi srác nem éppen hétköznapi történetét meséli el nekünk. Amikor Frank felesége, Sarah (Liv Tyler) egyik napról a másikra elhagyja a férfit a kétes üzletekben igen jártas, rosszhírű Jacques-ért (Kevin Bacon), stabil, bár unalmas életének egyik fő alappillére roskad meg, s kicsiny világa összedőlni látszik számára. Elhatározásra jut, s abba a dologba kapaszkodik, mely a második legfontosabb értékrendjében: beszáll a jó és gonosz örök harcába, a tisztaság és erkölcs védelmében felesküszik a bűnözés ellen és elindul, hogy kiszabadítsa szerelmét a drogtanyák bűzös mocsarából.

Felhőtlen vígjátéknak beharangozott, kemény hangfekvésű film ez az önbizalomhiányról, bátorságról és az önfeláldozásról, azokról a rejtett értékekről melyeknek a felszínre jutásához szükség van meghatározó, akár sorsfordító traumák átélésre. „A nagybetűs élet edzi a jellemet” sablon, az események tragikus sorozata gyönyörű ívű karakterfejlődést rajzol Franknek; míg a film elején egy szerencsétlen, nem túlzottan férfias, álmodozó, gyermeteg embernek ismerjük meg, s sztereotipikus, lapos szereplőnek gondoljuk, a történet végére egy emberként emelünk kalapot előtte morális szemlélete és szerény hozzáállása láttán. A tudatosan, remekül felépített történetvezetés pedig szépen fokozatosan épít alá.

Frank nem tudja hol is kezdje az átváltozást így egy-két szerencsétlen próbálkozás után betér hát oda, ahonnan a szuperhősök általa vélhetően származnak: a képregény boltba. Itt aztán megismerkedik a helyes kis Libby-vel (Ellen Page) s miután kiderül, hogy érdeklődésük a köpenyesek iránt hasonló s benne is megvan ama bizonyos zakkantságnak nevezett hajlandóság, hogy beöltözzön testre simulóba, eléri Franknél, hogy a társa lehessen hőstettei során. Kötelességem itt kitérni arra, hogy a Juno–ban híressé vált, X-Men filmekből is ismert lányka milyen átéléssel játssza az elsőre ártatlannak tűnő ám később önmagából kiforduló sidekick-et. Az izgága, gyerekes elszántsága, őrült felkacagásai a harc, jobban mondva a durva kaszabolás során inkább mosolyt csal a néző arcára, minthogy elszörnyedjen rajta, s összességében nagyon szépen képviseli a fekete humort. A lány motivációja viszont teljesen különbözik a főszereplőétől, bulinak tartja a dolgot, komolytalan játéknak, mintha nem lennének sem előzményei sem következményei tetteinek. A túlzottan véres és erőszakos jelentetek alkalmazása egyes filmeknél mindig felveti a kérdést, hogy vajon szükségesek-e, a mondanivaló átadásának eszközei vagy csak pusztán vásári látványosságok. Frank első „hannibalisztikus” (agymutogató) víziója előrevetíti, hogy sok-sok durvaságra számíthatunk a későbbiekben, viszont a megannyi liternyi vér és erőszak nem feltétlenül megbotránkoztató és céltalan itt, hanem egy visszatérő humorforrás.

Az film képi világa témájához hűen fel-felvillantja a kilencedik művészetet, avagy a képregény stílusát, habár nem teljesen csak arra hagyatkozik (láthatunk ritkán színes Bang! És Pow! buborékokat). A koncepció önreflexióra hajaz s nem feltétlenül csupán a paródia megteremtésének céljából: Frank belecsöppenvén a jó és gonosz örök harcába gyerekes, kissé ügyetlen rajzaival, amiket a falra ragasztgat saját történetét hivatott „megírni”. A film arra is kitér, hogy az, amit a képregény kockáin látunk nem minden, s a kockák közötti láthatatlan történések néha sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, de ezeket csak azok érthetik meg, akik belemerülnek egy álarcos hős nem éppen egyszerű életébe.

A történet vége felé maszkos hősünk személyisége – kinek teljesen semmitmondó híró-nevét még én is elfelejtettem közölni eddig: egyébként Chrimson Bolt – a Libby-vel való bizarr kalandozásai során eggyé válik a film elején gyorsétteremben sütögető civil Frankkel. Egy epikus akciójelenetben kiszabadítja nejét s minden jó, ha vége jó …lenne ha a film követné a sablonos nő-megmentős vonalat. Az érdekes csavar ellenben pontosan illeszkedik az amúgy sem hétköznapi befejezéshez, s mivel az alkotás egyik nagy erénye, hogy egyszerűsége ellenére lényegi üzenettel érkezik mélyebb rétegei felől, ez teszi csak fel igazán a pontot az i-re, s tölti be, elégíti ki az időközben megnövekvő nézői elvárást a film különlegességének láttán.

Értékelés: 75%
imdb: 6.8
Rottentomatoes: 48%