Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019)

írta Nikodémus

Egyedülálló úr megosztaná… – békebeli társkereső apróhirdetések kezdődtek így, különös morális kettősségben: az élvhajhászat finom elfedése a felülfogalmazásban, arisztokratikus fénybe vonva a gyakran mocskos-bűnös rögvalót. Filmünk hőse egész életében hasonló felülfogalmazásban élt: kicsapongásait élettapasztalatnak, gorombaságait egy zseni ismertetőjegyeinek, szenvedéseit művészetnek hazudta. Ehhez most már nincs ereje: túl öreg hozzá. Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Fájdalom és dicsőség immár csaknem egy éve bemutatkozott (s a mai mozi-ínséges időkben online elérhető), hatása azonban nehezen múlik.

Ez pedig elsősorban két vonatkozásnak köszönhető. A tekintélyes életművel bíró spanyol rendező moziját egyrészt az alig leplezett önéletrajzi ihletettség fűti, különleges érzelmi intenzitást adva a jeleneteknek. Mindazt ugyanis, ami főhősével történik, jórészt maga is átélte, s ettől egyből komolyabb súlyt kap a történet, ami elénk tárul. Egy élete végefelé járó, fizikailag és érzelmileg egyaránt kiégett filmrendezőt látunk. Salvador Mallo (Antonio Banderas) kínlódik mindennel: gyógyszerei napi adagjával, gyötrő hátfájásával, csikorgó ízületeivel, ám legfőképpen maga választotta magányával. Apátiájából egy váratlan hír rángatja ki: egyik régi, azóta már közmegbecsülésnek örvendő filmjét újra bemutatják, a premieren pedig együtt kellene mutatkoznia annak főszereplőjét alakító színésszel, akivel a forgatáson úgy összekülönböztek, hogy azóta sem látták egymást. Salvador veszi a fáradtságot, és ellátogat régi kollégájához, az emlékek pedig megrohanják.

A figyelmes néző számára negyedóra után nyilvánvalóvá válik, hogy a Fájdalom és dicsőség elsősorban belső utazás: hiába a mulattató részletességgel bemutatott testi nyavalyák sora, hősünk elsősorban lelki problémákkal küszködik – leginkább múltbéli traumái feldolgozásának elmaradásával. Zajos drámai felismeréseket azonban ne várjunk: a film mediterrán könnyedséggel tesz minket cselekményének részesévé, mindig épp annyi érdekességet felmutatva, ami fenntartja figyelmünket. A filmjeiben gyakran rikító melodrámát működtető Almodóvartól komoly fegyvertény ez a visszafogottság. Komoly partnere ebben a film másik kulcsszereplője, Antonio Banderas, aki latinos sármját félretéve egy riadt kisgyerek tekintetével botorkálja végig a filmet. Kiváló, letisztult és intim (Cannes-ban tavaly díjat nyert) alakításában a karakter kezdeti fásultsága hamar elillan, törődött mozdulatai mögött pedig ott a rettegés: helyre kell hoznom mindent, mielőtt túl késő lesz.

Így kerül képbe egy régi szerető, a szegénysorban eltelt gyerekkor emléke, az imádott anya alakja (Penélope Cruz) és természetesen a művészbarátok, múzsák, pályatársak. Almodóvar jótékonyan megőrzi filmjét attól, hogy számadása puszta felsorolássá váljon; ezt legnagyobbrészt szimbólumok finom felvillantásával, illetve precízen megírt forgatókönyvével éri el. A szembenézés lélek-dramaturgiai fordulatai a racionális logikát odahagyva csöndes rendben követik egymást, s lassan megolvad az önámítás máza. Salvador sajátos passiót jár, s hogy könnyebbedjen terhe, gyönyör vagy önzés helyett immár kínlódásait és gyötrődéseit osztaná meg – már ha lenne kivel. Noha mindvégig voltak körülötte rokonok, barátok, szerelmek, ő jórészt kihasználta őket – keserű rádöbbenés ez, a damaszkuszi út pedig túl hosszú: félő, utolér közben a halál.

Salvadorra még vár egy utolsó(nak szánt) műtét a fuldoklás legyőzésére. Mintha az operáció a fizikai ok mellett megszüntetné a lelkit is… még egy utolsó pici öncsalás a kiegyensúlyozott lélegzés – a megbékélés – érdekében. A nyugalmat azonban nem adják ingyen – még egy szívszorító vallomásért cserébe sem.

(Megjelent: Új Ember, 2020. április)