0

Monos – Interjú a rendezővel

Egy távoli hegyvidéken, valahol Latin-Amerikában, egy kamaszokból álló fegyveres különítmény – Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum – azt a parancsot kapja a Szervezettől, hogy egy külföldi túszt (Julianne Nicholson) és egy fejős tehenet tartsanak életben. A frontvonalak gyors mozgása nyomán azonban könnyűnek hitt, paradicsomi küldetésük pokoljárásba fordul, és nemcsak a feladat teljesítése, de az életük is veszélybe sodródik.

Alejandro Landes (Porfirio, Cocalero) harmadik nagyjátékfilmje a kolumbiai polgárháború borzalmait idézi meg a kamaszok szemszögéből. Az üdítő cameo alakításokat – mint Julianne Nicholsoné, vagy a Hannah Montanából ismert Moisés Ariasé –, a parádés operatőri munkát (Jasper Wolf), valamint az Oscar-jelölt zeneszerző, Mica Levi experimentális kompozícióit Landesnak sikerült úgy összegyúrnia, hogy ezzel a háborús film műfaji kereteit írta át. A Monos a Sundance Filmfesztiválon robbant be a zsűri különdíjával, majd sorban nyert azokon a fesztiválokon, ahol csak indították. (Kolozsvár, Odessa, Cartagena, Newport, Montclair). Az év végi toplisták egyik nagy esélyese. A 16. CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon megnyerte a legjobb filmnek járó Pressburger Imre díjat és az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége zsűrijének (CICAE) díját is.

– Honnan jött a projekt ötlete?

– Kolumbiában nemrég ért véget egy örökkévalóságnak tűnő polgárháború. Egy háború, ami rengeteg különböző fronton zajlott: paramilitáris szervezetek, gerillák, drog kartellek, a kormány és külföldi résztvevők között, ami talán most már a végéhez ért. A békekötés gondolata már ott van a levegőben, amire hosszú ideje várunk már. A Monos ezt a pillanatot reprezentálja a háborús film eszköztárát felhasználva. Ez a generációm legelső esélye a békére – még ha az országnak nem is ez volt az első lehetősége arra, hogy békét kössön – ezért egy kicsit olyan érzés, mintha szellemek kísértenének. Emiatt akartam azt, hogy a film olyan legyen, mint egy lázálom.

– A kolumbiai események hogyan inspirálták közvetlenül a filmet?

A korábbi miniszterelnök Nobel-békedíjat kapott, amiért aláírta a békemegállapodást az országban tevékenykedő legnagyobb gerillaszervezettel, (FARC).  Azonban egy referendummal ezt a szavazók megvétózták és egy végrehajtói rendelettel kellett erőszakkal elfogadtatniuk. A megállapodás felszólítja az összes gerillaharcost, hogy tegyék le a fegyvert és térjenek vissza a városokba. Azonban az még mindig homályos, hogy hogyan zajlik majd a társadalmi reintegrációjuk – vajon új életet kezdhetnek, vagy meggyilkolják őket bosszúból? Ez a dilemma egy időzített bomba.

– A nézőt egy szándékosan meghatározhatatlan környezetbe repíted. Mi volt a célod ezzel?

Az volt az alapötlet, hogy a narratívától a látványig minden azt az érzést keltse a nézőben, hogy egy olyan világba került, melyben nincs tér és idő, ahol egy csapat fiatal kiképzése folyik és ismeretlen erők tartják szemmel őket. A csapat a titkos katonai alakulat része és éppen egy küldetést teljesít. Egy fegyveres osztag, a háború háttérszereplői– ugyanakkor lényegében egy csapat tinédzser. Habár a kolumbiai polgárháború volt az elsődleges inspiráció forrás, azt szerettük volna, hogy a film értelmezhető legyen globálisan is.

– Miért fogott meg épp a gyerekkatonák története?

A legtöbbünk talán álmodozott arról, hogy világgá megy néhány baráttal, egy távol eső helyre, ahol senki nem mondja meg, hogy mit szabad és mit nem. A Monosban a fiatalok egyfajta metaforája a kolumbiai nemzetnek. Kolumbia egy fiatal ország, még keresi az identitását, itt a béke gondolata még törékeny és kísérleti. A film nemcsak egy kamaszokból álló osztagról szól, hanem magáról a serdülőkorról, hiszen ekkor kezdünk el küzdeni azért, hogy megértsük, hogy kik is vagyunk, vagy kik szeretnénk lenni. Ez egy olyan időszak, amikor egyszerre akarunk társasági lények lenni, de egyúttal azt is szeretnénk, hogy hagyjanak békén. A film ezt a belső konfliktust akarja megidézni, ahelyett hogy szimplán egy háborús konfliktust mutasson be, ami csak felháborodást, vagy szánalmat váltana ki a közönségből.

– Mi a különleges küldetése az osztagnak a filmben?

Felügyelniük kell egy hadifoglyot. A gerilla hadviselésre jellemző, hogy túszokat ejtenek pénzért vagy politikai célból, hogy fokozzák ellenállásukat. A túszokat általában a legfiatalabb katonák őrzik, akik a hierarchia legalján helyezkednek el. Néha akár gyerekkatonákra is bízhatják őket, hiszen ez a legolcsóbb módja a túsztartásnak. Ezeket a katonákat általában hátvéd szakaszokba vezénylik, de az ottani konfliktusok ugyanolyan erőteljesek lehetnek mint a frontvonalbeliek.

– Milyen komponensek határozzák meg a csoportdinamikát? A politikai és nemek közötti különbség lényegtelennek tűnik.

A háborúban a határok elmosódnak. Csakúgy, mint a politikai irányultság. Baloldal? Jobboldal? Végső soron számít ez? Ez különösen akkor nyilvánvaló, amikor több fronton zajlik a konfliktus, például mint Kolumbiában, vagy Szíriában, ahol a háború ködében megnyílik az ajtó a zsoldosok és a tisztán személyes harcok előtt is. A filmnek nincs egy egyedüli protagonistája, hiszen a teljes csapat a főszereplő: egy tinikből álló alakulat, aminek a kódneve Monos. Amint egyre bizonytalanabbá válik a helyzetük, a csoport próbál minél inkább összetartani.

– A Sofia Buenaventura által játszott lenyűgöző karakter, Rambo, majdhogynem posztgender/gender-neutrális.

A forgatókönyvben Rambónak eredetileg meg volt határozva a neme, de az egy évig elhúzódó castingolás után meglepően jelentéktelenné vált, hogy fiút vagy lányt választunk. Miután megnéztünk közel 800 felvételt Rambo szerepére, már tulajdonképpen figyelmen kívül hagytuk a nemét. Sofia, akire épp baseballozás közben találtunk rá, – gyakran Mattnek hívják a pályán – egy mélyen erkölcsös karakter, mindemelett androgün vonásai és mozdulatai miatt őt választottuk Rambo szerepére. A nemek közötti különbségtétel teljesen jelentéktelen lett volna a történet és filmnyelv szempontjából is. Megdöbbentő volt, hogy a közönség fele Rambót lánynak, a másik fele fiúnak hitte. Na de változtat ez bármit is a filmen? Nem hinném.

– Miért Julianne Nicholsont választottad a Doctora szerepére?

Egy egyre inkább összekapcsolt világban, a háború gyakran nem helyi szinteken, de külső szereplőkkel együtt megy végbe. Ez az állítás a filmben Doctora szerepében összpontosul. Nem tudunk sokat róla, ő testesíti meg az idegen, az ellenség és az anya szerepét. Azt találom különösen izgalmasnak Julianne-ben, hogy a gyengéd és anyai viselkedése az erőszakos fordulatot még intenzívebbé teszi. Emellett ikonikus megjelenése a történet meseszerű mivoltát erősíti, akárcsak egy morbid Hófehérke és a hét törpe. Julianne egy hórihorgas, csontvázszerű fehér alak, aki mellett a fiatal, lármás fogva tartói erős kontrasztot teremtenek. A szerep nagy fizikai állóképességet igényelt, már hetekkel a forgatás előtt is. Julianne alig evett, félretette hiúságát és bátor volt. Eldöntötte, hogy nem akar kaszkadőrt, mindent maga fog csinálni, beleértve azokat a jeleneteket is, ahol áradó folyón kell átkelni, vagy éppen legurulni egy domboldalon.

– Hogyan zajlott a meghallgatás a tinédzser kommandósok szerepére?

Egy nagy castingos csapat segített, hogy több mint 800 gyereket hallgathassunk meg Kolumbia szerte. Ebből harmincat választottunk ki és meghívtuk őket az andoki edzőtáborba. Reggelente improvizációs gyakorlatokat teljesítettek egy argentin színésznővel, Inés Erfónnal, majd délutánonként katonai kiképzésen vettek részt, megtanulták, hogyan kell fegyvert tartani, formációkba alakulni, bukfencezni vagy lőni. A kiképzés nem teljesen olyan volt, mint egy rendes katonai kiképzés, hiszen a titkos alakulatok általában rejtőzködnek.

A katonai felkészülést, egy a FARC-ból kivált rettegett gerilla szervezet korábbi parancsnoka, Wilson Salazar tartotta. Ennek az embernek három éve még hatalmas vérdíj volt a fejére tűzve. Végül a hírnök szerepét kapta. A csoportdinamika alakulását figyelve végül 8 fiatalt választottunk ki, ők lettek a Monos. Ez az előkészítő folyamat volt igazán a lényeg. A szereplőgárdának heteken át együtt kellett élnie és dolgoznia távol mindentől és ez egy olyan különleges és kollektív tapasztalattá vált, amely összecsiszolta őket a forgatásra.

– A legtöbbjük amatőr színész?

A csapat különböző tagjai nagyon más szociális háttérrel rendelkeznek és színészet terén is más jellegű tapasztalataik voltak. Például aki Bumbumot játssza, vidékről érkezett, apjával együtt egy zöldség-és gyümölcsszállítónak dolgozik, semmilyen színészi tapasztalattal nem rendelkezett; míg a színész, aki Rambót alakítja a nyüzsgő Cali városából származik. Egy másik szereplő egy nevelőintézet színházi programja által került hozzánk. A kolumbiai származású Moisés Arias pedig Hollywoodból érkezett, már fiatalon filmes karrierbe kezdett a Hannah Montana c. sorozatban kapott szerepeivel. Tehát a csapat nagyon sokszínű.

– A film forgatása előtt terveztél Floridában, a Biscayne-öböl partjára egy modern villát, név szerint a Casa Bahiát, ami megnyerte az Architizer Awards-ot, az egyik legjelentősebb építészeti és design díjat. Volt esetleg olyan, amit átemeltél a Monosba ebből a projektből?

Amikor felajánlották, hogy én tervezhetem meg ezt az épületet, gondolkodás nélkül belevágtam, nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig fog tartani és ilyen intenzív lesz. Úgy fogtam hozzá, mint egy filmhez. A forgatókönyvírás módszere nagyon hasonló egy ház tervrajzainak elkészítéséhez és amikor ezt a valóságba kell ültetni, az pedig olyan, mint egy filmforgatás. Mindennap kimentem a helyszínre, így láttam amikor az általam tervezett hibákat is betonba öntötték, amit később le kellett bontani – ez az, amit a filmkészítésnél is fontosnak találok. Hátat kell fordítani a hibásnak bizonyuló terveknek ahhoz, hogy újra alkotni tudj és erre mind a kettő projektben megvolt a lehetőségem szerencsére.

– A Casa Bahia, habár egy luxusvilla, mégis egyfajta bunker-hangulatot idéz – kicsit olyan, mint a kőbunker a Monos nyitójelenetében…

Igen, van egyfajta nyerseség az épületben, olyan értelemben hogy nyers fa, kő és beton felületeket használtam. A Monosban ez a nyerseség abban jelenik meg, hogy amatőr színészekkel, valós helyszíneken, természetes fénnyel dolgoztunk. A film egymás mellé helyezi a naturalizmust és a stilizált megvalósítást, a varázslat a kettő közötti feszültségben rejlik, ugyanúgy, mint a Casa Bahianál: a természetes anyagok a konzolos szerkezetekben és a tükröződő felületeken egyfajta lebegő könnyedséget eredményeznek. Szerintem a formákban rengeteg érzelem és feszültség rejtőzik és ez az, amiben az építészet és film közötti legnagyobb hasonlóságot látom.

– Mesélnél a nyitójelenet helyszínéről, ami valahol egy távol eső hegyvidéken, egy meg nem nevezett város közelében található?

Egy túlvilági atmoszférájú helyszínt kerestünk és rátaláltunk ezekre a monumentális kőalakzatokra amik egyébként egy cementgyár maradványait őrzik aminek köszönhetően úgy érezzük, mintha a világ tetején lennénk. Masszív méretük és egyszerű formájuk révén speciális hatást érnek el. Amikor megláttam, azonnal tudtam hogy megtaláltuk a film nyitó helyszínét. A magashegyi fennsík egy nagyon különleges vidék, ami az ország legfontosabb vízkészletét is rejti. A narratívában is a víz útját követjük, lecsapódik a hegy tetején, majd spirálisan halad lefelé míg el nem éri a dzsungelben a zuhatagot.

– Hol vettétek fel a nyitójelenetet?

Bogotától kb. 4 órára a Chingaza Nemzeti Parkban, ami négyezer méter magasan helyezkedik el. A levegőben kevés az oxigén, a páratartalom magas, az időjárás kiszámíthatatlan. A legcsendesebb hely, ahol valaha jártam. Elég nehéz volt itt forgatni, viszont a világtól való teljes elzártság hagyta a csapatot kizárólag a filmre koncentrálni.

– A Legyek Ura inspirálta-e a filmet?

A Legyek Urának és Joseph Conrad A sötétség mélyén c. regényének olyan allegorikus ereje van, hogy messze túlmutat saját korukon, konfliktusaikon vagy országukon. Mind a kettő regény valahogy megmarad az ember tudatalattijában, mint egy totemoszlop vagy tetoválás.

– A film második fele a dzsungelben játszódik, ahol egyre kaotikusabbá válik minden. Hogyan változott a forgatási stílusod a nyitójelenethez képest?

A hegyek végtelensége nagyon felszabadító volt – azt az érzést kelti, mintha te csak egy apró homokszem lennél az univerzumban. Azonban az esőerdő lombkoronái alatt teljesen elveszíted a viszonyítási alapot, nehezebb lesz magadon kívül másra is figyelni. Azt akartuk, hogy a dzsungel visszatükrözze ezt a klausztrofóbikus érzést, amikor a csapat elkezd széthúzni.

– Hol forgattátok le az esőerdőben játszódó jeleneteket?

Medellíntől 5 órányira, a Samaná folyó közelében forgattunk egy elképesztő helyszínen, ami az utóbbi időkig teljesen megközelíthetetlen volt a gerillák és paramilitáris szervezetek közötti összecsapások miatt. Ezenkívül a folyó vonzza az aranybányászokat. Nemrégiben még túl veszélyes volt erre a környékre merészkedni, ezért a terület nagy része érintetlen, ami a kolumbiai terror egyfajta furcsa adományának tekinthető.

– Mennyire volt nehéz a dzsungelben forgatni?

Volt egy komolyabb túra le a folyóhoz egy meredek kanyonban, öszvérekkel szállíttattuk az élelmiszert és a felszerelést. Ezután Kolumbia nemzeti kajak csapatával eveztünk le a táborba, amit egy aranybányász és annak a családja épített nekünk. Ha belegondolok, elég nagy csoda hogy egy csapat kajakosnak, aranyásznak és öszvérnek köszönhetően több mint három hétig tudtunk a dzsungelben forgatni. Ott lent, csak mi voltunk és egy műholdas telefon vészhelyzet esetére.

– Mesélnél a vízben játszódó jelenetekről?

A színészeknek előre meg kellett koreografálniuk a víz alatti jeleneteket, hiszen csak rövid ideig képesek visszatartani a levegőt a víz alatt és a testhőmérsékletük is erősen csökkent a vízben. Víz alatt forgatni nagyon nehéz, főleg hogy nem egy víztartályban, hanem egy valós helyszínen, egy folyóban forgattunk, ami felett nincs kontrollunk. Szerencsére Peter Zuccarini, a világ egyik legjobb vízalatti fotográfusa is a segítségünkre volt, aki olyan filmeken dolgozott korábban, mint a Pi élete és A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka. Peter saját maga készíti el vízalatti felszerelését, tehát nagy kiváltság volt, hogy négy teljes napig velünk dolgozott.

– Milyen volt a stáb és a szereplők közötti hangulat a forgatás alatt?

Szerintem mindenki a legtöbbet hozta ki magából, amit lehetett mentálisan és fizikálisan is. Az egyik nap engem fel kellett vinniük a kanyonba, mert nem bírtam felállni, az orvos biztos volt benne, hogy vakbélgyulladásom van. Emlékszem, hogy sírtam, amikor vittek fel, nem a fájdalom miatt, hanem mert nem tudtam, hogy mikor jöhetek vissza, és abban biztos voltam, hogy közel lehetetlen vállalkozás lenne megint megépíteni a táborunkat. Szerencsére a vakbelem jól volt, és hamar visszatérhettem. Egy másik nap, egy nagy felhőszakadás során épp egy jelenet felvételét készítettem elő, hirtelen egy hangos csattanást hallottunk a kanyonból a vihar kidöntött egy fát, ami épp Rambo mellé esett. Senki nem sérült meg, de mindenki megijedt a fa hatalmas volt és másodpercek alatt történt az egész. Senki nem tudott aznap reggel dolgozni, de délutánra fellazultunk és megint forgatni kezdtünk. A stáb és a színészek mind nagyon rugalmasok voltak és ezért nagyon hálás vagyok nekik.

– A fiatal szereplők hogyan élték meg az esőerdőben való forgatást?

Rengeteg kihíváson mentek keresztül, de amit lenyűgözőnek találok, hogy az összes szereplő közül egyedül rajtuk láttam, hogy átérzik, hogy milyen hihetetlenül különleges projektben vesznek részt. A film egzotikumát végül is nekik köszönhetem. Ahelyett, hogy a felelősség súlya alatt összerogytak volna, örömmel vállaltak mindent, a lelkesedésük és a büszkeségük hajtotta őket.

– Mesélnél az Alexis Dos Santosszal (forgatókönyv) való közös munkáról?

Nagyon szerettem azt az energiát és érzékenységet, amit a Glue-ban láttam tőle. Tetszett, hogy egy friss és apolitikus perspektívából közelített a projekthez, keveset tudva a kolumbiai helyzetről. Sok filmet néztünk meg együtt, például az orosz háborús filmet a Jöjj és lásd!-ot. Néha együtt, néha külön írtunk, általában Alexis zenei playlistet állított össze, amit munka közben hallgattunk. Alexisre nemcsak alkotótársként, hanem barátként tekintek.

– Mi volt az elképzelésed a zenét illetően?

A korábbi filmjeimben nem használtam non-diegetikus zenét. Nagyon érzékeny vagyok a zenére a filmekben és azt gondolom, hogy takarékosan kell bánni vele, csak akkor használni, amikor konkrét célunk van vele. A Monos esztétikáját illetően monumentális, de egyben minimalista is. Mica Levi is ezt a szemléletet alkalmazta a zenében nagyon sokat mond, hogy mindösszesen 23 percnyi zene van a teljes filmben. A Monos egy olyan film, aminek rengeteg szereplője van, így az volt a legfontosabb, hogy a zene a karaktereket árnyalja. Úgy is mondhatnánk, hogy a film meseszerűségére akartunk még jobban ráépíteni, egyfajta Péter és a farkas-szemléletet követve. A zenében a legmeghatározóbb a két sípszó, amit Mica a saját lakásában vett fel üres üvegekbe való fújogatással. Az első a dominánsabb sípszó, remegő és folytonos, a Szervezet jelenlétét hivatott megidézni. A másik sípszó pedig inkább madárfüttyhöz hasonlít és a kamaszok közötti kötődés megerősítésére szolgál, kezdetekben nyersen csendül fel majd melodikussá válik a cselekmény kibontakozásával. Emellett egy üstdobot is hallhatunk, ami a domináns sípszót követi. Ez annak az ismeretlen erőnek a hangja, ami a távolból próbálja kontrollálni a csapatot. Emellett vannak a zenében olyan emelkedések, amelyek úgy hatnak, mint egy adrenalin löket, amit az elektronikus tánczene műfaja inspirált, de Mica úgy formázta, hogy izgatóbb és teltebb hangokat eredményezzen. Amikor a helyszínek között éles a váltás, a zajok változnak, de a zene nem; a zene inkább az cselekményhez mintsem a környezethez idomul.

– Miért Mica Levit kérted fel a film zeneszerzőjének?

Mica megértette a film szellemiségét és tudott hozzá kapcsolódni: az arcokhoz, a színekhez, a jelmezekhez, a természet extremitásaihoz egy tér és idő mentes dimenzióban. Korábban klasszikus zenét tanult, de zenéjét ugyanúgy inspirálja a pop vagy a heavy metal műfaja, össze tudja illeszteni a szintetizátor-alapú zenét egy vonósnégyessel. Mica érzékenységének köszönhetően a műfajokat és hangszereket illetően egy érzelmes és időtlen kompozíció jött létre.

– Filmzeneszerzőként a Monos Mica Levi harmadik filmje, A felszín alatt és a Jackie után. Hogyan kerültél kapcsolatba vele?

Mica akkor került a csapatba, mikor megnézte a film befejezetlen változatát; az első ötletei a síp és üstdob hangjait használták fel, ami nekem nagyon tetszett és ezért kezdtünk el együtt dolgozni. Sokszor utaztam Londonba, ahol Bridget Samuelsszel együtt folytattuk a közös munkát. Mica és Bridget Buenos Airesbe repültek, hogy a sound designerrel, Lena Esquenazival és velem együtt dolgozzanak. Lena, aki kubai származású és a Szovjetunióban tanult zenét, egyáltalán nem beszél angolul. Mica és Bridget pedig spanyolul nem, viszont a nyelvi akadályok ellenére is hetekig táboroztunk egy sötét stúdióban hogy a hangok és a zene végül eggyé váljon. Intenzív napok voltak, kisebb vitákkal de számomra a közös munka az egyik fénypontja volt a Monos készítésének.

– Mit jelent a cím?

A monos egy szokványos előtag a spanyol nyelvben, ami a görög ’egyedül’ szóból ered és a filmben ez lesz az osztag kódneve. A történet íve szempontjából, a ’Band of Brothers’-től egészen a ’Last Man Standing’-ig jutunk el a film végére.

– A filmben megjelenő erőszakkal mit akarsz üzenni?

Az erőszak a háború elkerülhetetlen velejárója és így csapatnak és a túszuknak is meg kell tapasztalnia. Nem az volt a szándékunk, hogy az erőszakot véresen vagy éppen romantizáltan ábrázoljuk, hanem azt akartuk, hogy ridegnek és valósnak tűnjön, olyannyira, hogy még az elkövető is megrettenjen. A háború benne él az emberi fajban.

– Mit gondolsz Kolumbia és a világ helyzetéről, látsz reményt?

Igen, látok, ezért is készítettem el ezt a filmet. Nem egyfajta válasznak szántam, hanem párbeszéd-indítóként a múlt, jelen és jövő kérdéseiről. Igaz, hogy néhány disszidens gerilla a békeszerződés ellenére sem teszi le a fegyvert és a paramilitáris szervezetek folytatják a munkások és a szakszervezeti vezetők kivégzését. Feszült a helyzet nemcsak Kolumbiában, de a világ számos pontján. Az indulat olykor-olykor utat tör magának és ilyenkor szembe kell vele nézni, muszáj bekapcsolódni és rákérdezni. A Monos is kérdezni akar.

Magyarhangya

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *