Recseg a felszín – Alelnök (Vice)

írta Nikodémus

Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író-rendező egy idő óta úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekben is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobás-ban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portré-kísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.

Ha utánanézünk az interneten Dick Cheney életrajzának, nem sok érdekességre találunk: problémás család, tivornyázó fiatalkor, majd lassú léptek az államigazgatás végtelen lépcsőházában. Egy mentor (Donald Rumsfeld), némi türelem, sok-sok lojális bólogatás, és Cheney munkája termőre fordul: Richard Nixon, majd Gerald Ford elnök mellett tevékenykedhet, ezután jó érzékkel lép át egy olajtársaság élére. A szerencse azonban a kilencvenes és kétezres években mosolyog igazán rá: előbb védelmi miniszter lesz a George Bush-adminisztrációban, majd visszavonulása után az ifjabb Bush kapacitálja, hogy legyen az alelnöke. Elvállalja, s tevékenységével – főként 2001. szeptember 11. traumája után – jelentősen kitágítja az alelnöki jogköröket. Rossz nyelvek szerint valójában mindvégig ő kormányzott a bohém, nem túl eszes elnök helyett – már ameddig a szíve bírta.

McKay bő kétórás filmjének elején nem sokat hezitál, egyből bedobja nézőjét a mélyvízbe: feliratok peregnek a vásznon, narrátor kezd beszélni, miközben egy autót látunk imbolyogni az éjszakában. Vezetője (Christian Bale) nem sokkal később alapos fejmosást kap feleségétől (Amy Adams), aki közli a másnapos férfival, hogy vagy megjavul, vagy elhagyja őt. Az ultimátum hat, és a motyogós, teszetosza Dick hamarosan egy saját (igaz, kicsi és ablaktalan) irodában találja magát. Amikor rákérdez főnökénél, tulajdonképpen mi az az eszmény, amiért éjt nappallá téve együtt dolgoznak, az harsány kacagással válaszol. Hit? Elkötelezettség? Ugyan már, politikusok vagyunk – pontosabban: politikacsinálók. Hősünk hamar megtanulja ugyanis, hogy nem való a tévéstúdiókba, s nem tud mosolyogva parádézni választóinak (egyetlen igazi kampányát is felesége fejezi be helyette), színfalak mögött csendesen növekvő hatalma azonban valódi nagypályássá teszi a washingtoni elit köreiben.

Az Alelnök tehát egy bizarr felemelkedés-történet, melynek stációit – mivel az amerikai politika máig egyik legrejtélyesebb alakjáról van szó – kissé vázlatosan követhetjük nyomon. A hézagokat pedig jobbára sziporkázó gegek, humoros beszólások és vitriolos kikacsintások töltik ki, igazolva rendezőnk fékezhetetlen vígjáték-észjárását. Különösen mulattató a játékidő derekán hirtelen felgördülő stáblista, a hitvesi ágyban Shakespeare-t idéző házaspár, a luxusétteremben elhangzó szürreális menü vagy a narrátor személyének felfedése (mind remek fricska az egykaptafára készülő életrajzi moziknak), amelyek a rengeteg előre- és visszautalással, cikázó tempójú híradó-bevágással azt próbálják érzékeltetni, hogy itt bizony komplex személyiség-megfejtés zajlik. Ha tetszik, élveboncolás szívtájékon. Különösen árulkodó a film egészén végighúzódó horgász-metafora: hősünk a nagy zajt csapó nagyvadak helyett egy türelmes vadász megfontoltságával választja ki, csalja tőrbe és ejti foglyul áldozatát. A szimbolika sajnos annyira egyértelmű, hogy elvonja figyelmünket még Christian Bale árnyalt alakításáról is, aki a szokásos (és egyre kockázatosabb) testi átalakuláson felül összetett figurát varázsol karakteréből: játéka megemeli a drámai pillanatokat. Amy Adams hasonlóképp kiváló a feleség, Steve Carell a mentor, Sam Rockwell pedig az elnök szerepében, az Alelnök elsősorban mégis rendezőjének egyszemélyes showja. Vérbeli publicisztika, amely hemzseg a leegyszerűsítő, ám annál hangzatosabb állításoktól. Hősét megértés helyett legfőképpen megítélni akarja. Ez még akkor is szembeszökő, ha McKay a forgatókönyvet maró iróniával tűzdeli meg, melyben az amerikai közélet utóbbi húsz évének meghatározó alakjai közül szinte mindenkinek jut egy oldalvágás.

Amikor filmünk a játékidő vége felé még a kaliforniai erdőtüzeket, az Iszlám Állam kialakulását, sőt, Donald Trump elnökségét is főhőse nyakába varrja, világossá válik, hogy túl nagyok voltak író-rendezőnk ambíciói: nehéz pontos korképet és egy politikai életpályát egyszerre felrajzolni, mert a tények és hiedelmek sűrűjében elvész a lényeg. Hiába bizonygatja egy önironikus stáblista utáni jelenetben az ellenkezőjét, McKayt bizony az indulat hajtja, s megelégszik a felszínnel. Ez a felszín pedig – ellentétben A nagy dobás precízen végiggondolt érzelmi-gondolati hullámvasútjával – recseg-ropog a túladagolt, kitörni készülő ideológiai mondanivaló fölött.

(Megjelent: Új Ember, 2019. március)