Batman: Hosszú Halloween I-II (Batman: The Long Halloween I-II)

írta Nikodémus

A Warner/DC animációs részlege úgy tűnik, nem nagyon zavartatja magát a játékfilmes fejleményektől, menetrendszerűen érkeznek az újabb és újabb, jórészt képregényhű adaptációk. Az unalmat leggyakrabban az adaptálás fantáziátlansága, illetve a bevált egyen-retró rajzstílus okozza. Mindez igaz a legújabb, ezúttal valóban nehézsúlyú forrásművet mozgóképpé varázsoló Batman: Hosszú Halloween-re is, amely Jeph Loeb és Tim Sale közös remekének próbál nyomába eredni. Ami sikerül Chris Palmer rendezőnek, az jórészt a képregényből érkezik, ami nem annyira, az – ezúttal meglepő módon – szintén.

Komor figurák állnak egy luxusingatlan felső irodájában. Elhangzik néhány név, látható egy-egy biccentés, hallható egy visszautasítás, majd főcím. Gyanítom, a Warner Animation nem jamesbondosat akart játszani, mégis ötletes a szokatlan kezdés. Ezután egy titokzatos bűnözővel ismerkedünk meg, aki Halloween-től kezdve mindig pirosbetűs ünnepeken gyilkol a füstös-esős-mocskos Gotham Cityben. Az természetes, hogy Gordon felügyelőnek (Billy Burke) feladja a leckét az ügy, az már kevésbé, hogy Batmannek (Jensen Ackles) is; mi több, a helyi maffia feje, Carmine “A római” Falcone (Titus Welliver) is elkezdi találgatni, ki lehet a titokzatos elkövető. Szokatlanul sötét, nagyívű történet kezdődik, melynek szálai fokozatosan bukkannak elő az árnyékból, miközben főhőspárosunk szövetséget köt a (kissé túl)buzgó kerületi ügyésszel, egy bizonyos Harvey Denttel (Josh Duhamel). Köpenyes igazságosztónk eleinte csak kapkodja a fejét, alig bír lépést tartani az eseményekkel, és egy darabig nélkülöznie kell zakkant főellenségeit is, de van elég baja nélkülük is. Aztán minden még sokkal rosszabbra fordul.

A bölcsen két részben megfilmesített sztori első fele példás ütemérzékkel, szinte óraműszerűen adagolja minden fordulatát (cselekménybelit és érzelmit egyaránt), a hangulat komor, a képi megoldások alázatosan segítik a forgatókönyvet. Az időben nagyjából A kezdet kezdete utánra tehető cselekményben Batman még alig tapasztalt, kissé naiv, nyomozói képességeit épp csak tanulja, és gyakorlatlanságára többször is csúnyán ráfázik, mert az ügy, aminek felgöngyölítésére hármas fogadalmat tettek közösen, kezd kicsúszni a kezéből. Gordon még csak-csak eltökélt a megoldás iránt, Dent azonban egyre furább dolgokat mond, tesz, a növekvő zavar pedig lassan bevonzza Gothambe (pontosabban kivonzza az Arkham Asylumből) a maszkos-torzult gonosztevőket.

A nézőt szinte tökéletesen vezeti (félre) a film: ha épp lenne egy épkézláb jelöltünk a ünnepi gyilkos kilétére, vagy megölik, vagy kiderül, hogy teljességgel ártatlan. Batmannel loholunk végig egyre reménytelenebbül az úton, hogy aztán a második rész közepén úgy fejbe kólintson minket egy fordulat, hogy a fal adja a másikat. Igen, totálisan elszürkül Bruce Wayne egész Batman-vállalásának morális fölénye, mi több, az egész bőregeresdi értelme rendesen megkérdőjeleződik. De hősünk már csak olyan, hogy folytatja, még akkor is, amikor már nem (annyira vagy nem úgy) kéne. Közben a városban kitör a maffiaháború, a káosz egyre nagyobb, a nyitányban még sziklaszilárdnak hitt fogadalom pedig úgy foszlik szét, mint őszi zivatarban az újságpapír.

Akinek ismerős a történet néhány vonatkozása, az nem véletlen: Nolanék több momentumot innen kölcsönöztek Sötét lovagjukba (megjegyzem: jól), de mégis érdemes az eredeti kontextust megismerni. Így kerek ugyanis Dent, Bruce és Falcone íve, és így lehet igazán megrendülni a szép ideák sárba ragadásán. Az alkotók precízen, de kissé rutinszerűen adaptálják a képregénykockákat, s a film legnagyobb vesztesége, hogy teljesen elhagyja Tim Sale szándékosan túlzó, noir-groteszkbe hajló rajzstílusát. A történet súlyozásával is adódnak problémák: a második rész elejétől még sikeresen vált műfajt (hangulatot) a film (mindjárt egy szürreális víziót kapunk, amit még több követ majd), és az ünnepek szerinti tagolás elhagyása is jól jelzi az eszkalációt, de a nagy finálé gyorstüzelésben pufogtatott fordulataitól inkább eltompul a néző.

A Hosszú Halloween végén nincs feloldás, csak egy szomorú epilógus. Keserű lecke árán tanulja meg Bruce Wayne, hogy nem szabad bíznia senkiben sem, legyen az egy kívánt-csodált szövetséges (Dent), egy vágyott párkapcsolat (Selina) vagy önnön múltja. Ez pedig súlyos érvként taszítja őt a teljes magány senkiföldje felé, ahol hús-vér emberek helyett már csak pantomim-maszkokat lát, bárki kerül a szeme elé.