Vadászat (2020) / A platform (2019)

írta Nikodémus

Azt hisszük, énünk rosszabbik felét rejtegetjük, pedig csak felköltöztetjük a netre: facebookon, twitteren, instán engedjük el magunkat, miközben egyre gyérülő személyes kapcsolatainkban tétováskodunk. Ordító képmutatás; akkora, hogy észre se vesszük. Két film érkezett nemrég rámutatni erre, a görbe tükör azonban kissé foncsorozott – túl könnyen átlátunk rajta. Talán nem is véletlen, hogy a rendre társadalmi szatírának szánt Vadászat és A platform útja meglehetősen rögös volt a bemutatóig.

Privátgépen repülünk ismeretlen cél felé; a vendégek válogatósak, lekezelőek, mígnem egy ordibáló férfi támolyog be az utasfülkébe, jókora riadalmat okozva. Nem sokkal később egy tisztáson vagyunk: bekötött szájjal ébrednek szereplőink, a rét közepén egy doboz feszítővassal. Zavarodottság, a távolban lövések – utóbbiak gyorsan megérkeznek, brutálisan megtizedelve az ébredezőket. A többiek pedig gyorsan megtanulják, itt bizony embervadászat folyik, vérre menő.

A hányatott sorsú, többször is elhalasztott, végül a Universal honlapjáról elérhetővé tett film nyitánya kétszer is eljátssza, hogy reménybeli főszereplőinket margóra teszi, de a vérgőzös káoszból kiemelkedik Crystal alakja (Betty Gilpin), aki fura grimaszokat vágva ugyan, de végre racionálisan viselkedik. Felkapja shotgunját, megélesíti érzékeit, és velős egysorosok kíséretében lepuffant nagyjából mindent, ami mozog. Eltökélt szándéka megkeresni azt, aki ebbe a helyzetbe hozta; útitársait kizárólag e cél mentén mérlegeli. Meglehetősen haszonelvű gondolkodás, és mintha a néző is hasonlóra lenne kényszerítve, ugyanis felvillannak ugyan ebben a tisztes B-horrorban a társadalmi szatíra ismertetőjegyei, koherens kép azonban nem áll össze. Damon Lindelof és Nick Cuse forgatókönyve eleinte dob némi csontot a jobbosoknak és balosoknak egyaránt, jut bőven sötét megjegyzés ide-oda (ostoba összeesküvés-elméletek egyfelől, vérlázító képmutatás másfelől), és elhadart dialógusokban próbál mélységet adni figuráinak, ám a rutinos néző már tudja, fölösleges: úgyis hamarost vértócsában végzik. Craig Zobel rendező jó tempóban pörgeti a fordulatokat (a legutolsó már kissé erőltetett), élvezetes akciójeleneteket prezentál – nem igazán tehet arról, hogy az írók rendes társadalomkritika helyett beérték pár közhely elpufogtatásával.

Szó szerint velősebb darab a tavaly Sitgesben debütált A platform, mely végül szintén streaming-csatornán (Netflix) lelte meg hazáját, ám spanyol ínyencségként sokkal többet ígért, mint párfilmje, ám nehezített pályán vezeti végig nézőjét. Egy sajátos, függőleges börtönben vagyunk, ahová minden nap egy nagy asztalon (platformon) érkezik a bőségtál, s minden szint lakója a fölötte zabálók maradékához jut csak hozzá. Ki büntiből, ki önszántából költözött be a különös intézménybe, s a népet egy hónapos határidővel teljesen véletlenszerűen cserélgetik. Ha szerencsés vagy, felülre kerülve dőzsölhetsz, ha kevésbé, alul éhezel, társad esetleg fel is fal egy kis (ember)hús reményében.

Emberünk (Ivan Massagué) Don Quijote-i (!) mélázással sodródik a lassan adagolt információk között, a néző pedig az eredeti alapszituáció felvázolása után egyre türelmetlenebbül vár valamiféle választ. Mi ez az építmény? Mi a célja? Kik működtetik és hogyan? Galder Gaztelu-Urrutia rendezése virtuóz, a forgatókönyv a játékidő első felében kiváló, ám a horrortól iszonyodók ne menjenek a közelébe. Minden elképzelhető gusztustalanság feltűnik (az alkotók kicsit vissza is élnek a dologgal), és az undor közben el-elgondolkodunk a felmerülő kérdéseken. A platform nem nagyon csomagolja be metaforáit, eszünkbe juthat róla A kocka és a Snowpiercer, aztán egyre nagyobb ellentmondásokba keveredik önmagával, a mondanivaló művészieskedő köntösbe öltöztető finálé pedig kifejezetten bosszantó.

Keletje van mostanság az emberi alávalóság akkurátus ábrázolásának, két filmünk alapállításával bizony nehéz vitatkozni, különösen ezekben a koronavírusos időkben. Igen, az ember gyakran (a kelleténél gyakrabban) egy bunkó, hedonista, önző állat. S fájdalmasan megkésett felismeréseiben, tenniakarásában – csakúgy, mint La Mancha bolondfejű, naiv-bús lovagja. És még ő a pozitív hős…