0

Az Úr sötét anyagai a HBO-n – A kulisszák mögött

November elején debütált az HBO GO-n a Philip Pullman nagy sikerű regényfolyama alapján készült Az Úr sötét anyagai című sorozat. A premier alkalmából Angyalosy Eszter, Gyárfás Dorka, Kovács Gellért és Tasnádi István beszélgetett könyvek és képregények mozgóképes adaptációiról.

A „fantoméhség” kialakulása

Gyárfás Dorka, a wmn.hu újságírója és szerkesztője volt az esemény moderátora, aki bevezetőjében megemlítette, hogy ugyan a filmes adaptációk történelme gyakorlatilag egyidős a mozi megszületésével, a sorozatok formájában való feldolgozások az utóbbi években szaporodtak meg. A meghívott szakértők egyetértettek abban, hogy ez a jelenség többek között annak folyománya, hogy korábban sosem látott éhség van a tartalomra. Kovács Gellért Filmszerész szerint a sorozat formájában történő adaptációk felvirágzása köthető a Trónok harca őrületes sikeréhez is, ami korántsem volt borítékolható. Ugyan a regényfolyamnak volt rajongótábora, de közel sem akkora, hogy biztos legyen a bombasztikus nézettség, ráadásul kockázatos volt egy olyan történetet kisképernyőre vinni, amiben például megölik a főhőst. „Kiderült, hogy az emberek vevők arra, hogy egy ilyen kegyetlenebb narratívával szembesüljenek, ez valamilyen szinten áttörés volt.”

Tasnádi István (aki többek között az Aranyélet című elképesztő karriert befutott magyar HBO-sorozat forgatókönyvírója volt) kicsit korábbra datálja a tendencia kezdetét, véleménye szerint a 90-es évek technológiai fejlődése generálta ezt, egész pontosan a kábeltévék megjelenése, a digitális képrögzítésben rejlő új lehetőségek. Rengeteg csatorna lett, ami miatt versenyhelyzet alakult ki a piacon, egy idő után pedig világossá vált, hogy az egyedi, saját tartalom fogja odavonzani a nézőket a különböző adókra. A szót Kovács Gellért fűzte tovább, aki szerint amiatt, hogy manapság számtalan felületen nézhetünk történeteket, egyfajta „fantoméhség alakult ki” bennünk, a minket körülvevő, szinte korlátlan tartalom miatt. Észrevétlenül felébred az igény, hogy „egyfolytában szórakoztassanak” – értett egyet Gyárfás Dorka. Tasnádi szerint érezhetünk frusztrációt a túlzott kínálat miatt, de szerinte történetéhség évtizedekkel ezelőtt is jellemző volt, a különbség, hogy akkor monopolizált volt a piac („néztük az Onedin családot mindannyian”).

„Kész őrület van az iparágban”

A vendégek felhívták a figyelmet arra, hogy az adaptálás egy álkényelmi helyzet. Egyrészt a sorozatfejlesztőknek nem a nulláról kell építkezniük, ráadásul egy olyan alapműre támaszkodhatnak, ami már bizonyított korábban. A jelenség szakterminusát Angyalosy Eszter (aki korábban dolgozott forgatókönyv-fejlesztőként az HBO-nak, a Librinél pedig főszerkesztői pozícióban is volt, tehát mindkét oldalon van tapasztalata) árulta el: „pre-sold”, azaz az adott széria az előtt „el van adva”, hogy elkészült volna, hiszen már megvan a közönsége. Emellett a döntéshozók szívesebben bólintanak rá olyan sorozatra, ami könyvből készül, hiszen az adott történetre korábban már egy másik szakember is igent mondott, csak a könyviparban. Ez egyfajta felelősségmegosztás – biztosan senki nem tudhatja, mi lesz sikeres, de megnyugtató érzés, hogy az adott műben több ember hisz annyira, hogy pénzt fektessen bele. „Kész őrület van az iparágban” – fogalmazta meg Angyalosy azzal kapcsolatban, hogy a könyvkiadók pedig igyekeznek olyan alapanyagot találni, amiből remélhetőleg jó film vagy sorozat készülhet, hiszen az adaptálás támogatja majd az eladást.

Ha pedig kapsz egy fülest, hogy egy regényt olvas egy nagyobb filmstúdió, akkor meg kell venni a jogait, mert később már nem, vagy csak sokkal drágábban tudod – így lehet akár 30 országos eladásokat generálni egy elsőkönyves író ismeretlen kötetének is. Mindezek mellett kockázatot is jelent a mozgóképes formába öntés (ezért csak álkényelmi a helyzet), hiszen az olvasóknak határozott elképzelésük van arról, hogyan is kellene az adott alapanyagot elmesélni. A másik problémakör – ahogy Kovács Gellért fogalmazott – az, hogy „a legvastagabb könyv is véget ér valamikor”, márpedig ha nagyon sikeres egy sorozat, a készítők azt szeretnék, hogy folytatódjon (példaként többek között A szolgálólány meséjét és a Hatalmas kis hazugságokat említette, amelyek esetében a sorozatkészítők szőtték tovább a történetet).

Fejleszd a túlélőkészséged, nézz HBO GO-t!

Angyalosy kitért a film- és sorozatnézés izgalmas biológiai-pszichológiai aspektusára is. Kísérletek bizonyítják: azzal, hogy történetet fogyasztunk, az egyik legfontosabb túlélőkészségünket gyakoroljuk, mégpedig hogy különböző szituációkban kiszűrjük az ingereket, amikre reagálnunk kell és kiválasztjuk rájuk a megfelelő reakciót, majd teszteljük, hogy működött-e a dolog. Ez a folyamat megy végbe egy jó és kielégítő történet átélésekor, ami közben az agyunk hormonkoktéllal jutalmaz bennünket – e miatt pedig kialakulhat valódi fizikális addikció. Az streaming történetfogyasztási felület ezt a jelenséget aknázza ki, tudatosan kezdtek el dolgozni egy olyan narratíván, ami erre a függőségre játszik rá, elősegíti a binge watchingot, azaz sorozatdarálást. Kovács Gellért elmondta, hogy az első klasszikus cliffhanger HBO-sorozatban későn jött, mert azt kifejezetten a reklámok miatt találták ki, hogy visszatérjen a néző a szünetről. Az első pont egy adaptáció, a True Blood – Inni vagy élni hagyni volt.

Titkos recept – így készül a jó adaptáció

A jól sikerült adaptációk titkos összetevőibe Angyalosy avatta be a jelenlévőket. Mindenképp figyelembe kell venni a könyv és a sorozat közti egyik alapvető különbséget: előbbi véges (elkezdődik, van közepe, meg vége), utóbbinál azonban nem a befejezés számít, hanem az odavezető út – ezért nem kielégítő a sorozatok lezárása a nézők számára az esetek többségében. Más szavakkal: míg a könyv (és egyébként a film is) egy állítás, addig a sorozat egy kreatív exploráció, azaz felfedezőút. Ehhez kell, hogy legyen egy úgynevezett sorozatmotor: a jó sorozat felvet egy megválaszolhatatlan emberi kérdést, majd elkezd kísérletezni a válaszlehetőségekkel.

Nézzük meg, hogy néz ki ez a gyakorlatban, például az Aranyélet esetében. Ott az ominózus megválaszolhatatlan emberi dilemma az volt, hogy mennyi önzőség illetve önzetlenség kell ahhoz, hogy sikeres életed legyen manapság. Karaktervezérelt sorozat lévén ott Attila figuráján belül okozott ez a dilemma problémát. Egy másik HBO-s sikersorozat, a Drót viszont szaknyelven fogalmazva arénavezérelt történet volt, így ott a szereplők (rendőrök, drogkereskedők egyaránt) a világ szabályai ellen küzdöttek, egész pontosan a skatulya ellen, amit az élet osztott számukra. A Briliáns barátnőm esetében a dilemma a két lány gyerekkori barátsága, amiben van szeretet, gyűlölet, irigység, imádat. Az exploráció pedig az, hogy a köztük lévő dinamikát különböző életkorokban, más-más feladatokkal küzdve nézi meg a sorozat. Egy jól sikerült adaptációhoz tehát az kell, hogy ezt a sokat emlegetett dilemmát megtalálják a sorozat készítői az eredeti történetben, és azt ültessék át. Ráadásként egy jó dilemma nyitva tartja a sorozatot.

Erre egészen személyes példát is hozott Angyalosy, aki saját, Wonderland című regényéből írt sorozat forgatókönyvet, amiben az egyik főszereplőt lecserélte nőre, így az alapdilemma érdekesebb lett, gazdagodott még rétegekkel. A könyvben a kérdés az volt, felőrli-e a két főhős barátságát a siker, de egyikük nemének megváltoztatásával bejött a képbe például az is, hogy milyen a szerepe egy nőnek a zeneiparban. „A könyv egy véges történet volt, a sorozatnál jelenleg három évadot tudok, hogy abban mi fog történni nagyjából, tehát kinyílt a világa” – mesélte el Angyalosy, akinek másik szakmai titka azon alapul, hogy az emberek először szívvel és nem ésszel reagálnak a tartalomra. „Minden történetnek van egy érzelmi palettája, amit aktivál. Ha adaptálsz valamit, ahhoz kell hűnek lenni.” Azaz a történet ugyanazt az érzelmi hatást kell, hogy kiváltsa sorozatként, mint regényként.

Tasnádi hozzátette, hogy míg a forgatókönyvírók a leíró részekkel nem nagyon tudnak mit kezdeni (ez inkább a rendező hatásköre, hiszen az adott világ tónusát festi le), addig a karakterekkel és a fordulatokkal tudnak dolgozni, utóbbiak azonban nagyon gyorsan elfogynak. Bevett gyakorlat, hogy míg a regények nagy része egy vagy két főszereplővel operál, a sorozatváltozatban minimum 5-6 központi figura kell, hogy legyen. A sorozatmotort is kipörgetik előbb-utóbb, ezért volt jó „trükk” a Trónok harca részéről, hogy nagyon messzire helyezte le egymástól a főszereplőket, így a konfliktusok száma nem merült ki hamar, mert később interakcióba tudtak lépni olyan figurák, akik korábban még nem találkoztak.

Tasnádi is hozott személyes történetet: elmesélte, hogy a saját kárán tanulta meg, hogy muszáj szétszedni egy művet és újra összerakni, hogy működőképes legyen mozgóképként is. „Az elején nem volt ehhez szívem, és rá is fáztam.” Ezzel saját darabjából írt filmjére, a Nexxtre utalt, ami a színházban sikeres volt, a moziban viszont nem teljesített jól. Megtanulta a leckét, pár évvel később a Made in Hungária esetében radikálisan másképp mesélte el ugyanazt a történetet. A szereplők és a cselekmény nem változott, de a ritmus például igen. „Ami a színházban jó nem feltétlenül, sőt majdnem biztos, hogy nem jó filmben.”

A Watchmen-képregény írója előre menekül

A beszélgetés során felmerült a jogi aspektus is: mit lehet, és mit nem lehet megtenni egy alapanyaggal? Tasnádi elmondta, hogy mivel mindkét fél égette már meg magát a múltban (a könyveredeti alkotója és az adaptáció megrendelője), manapság már minden részletre kitérő szerződések kötnek a felek az „elődök” kárából tanulva. Ezek a szerződések persze nagyon különbözőek lehetnek – fűzte tovább a szót Angyalosy – és általában nagyban befolyásolja őket, hogy ki az adott író. Ha egy ismertebb, önmagában is értéket képviselő névről van szó, szinte biztosan bevonják az alkotói folyamatokba (például kreatív producerként segíti a munkát). Persze csak ha ők maguk is szeretnék ezt, Kovács Gellért elmesélt egy extrém példát: a Watchmen-képregény alkotója, Alan Moore például nem csak hogy nem vesz részt adaptációs procedúrában, de még a nevét sem engedi kiírni, és sosem nézi meg a végeredményt. Így védi ki, hogy arról kérdezgessék, mit szól az eredményhez, mit csinált volna másképp, illetve hogy bármilyen hatással is legyen az ő hírnevére a kész produktum. „Ezzel gyakorlatilag előre menekül” – summázta a filmkritikus.

„A nézettségnek ugyanolyan a zamata”

Az anyagiak témakörét is érintette a beszélgetés, Kovács Gellért rávilágított, hogy a megrendelők ódzkodnak a sci-fi és fantasy zsánerektől, mert nem csak magasabb költségvetés kell ezekhez a műfajokhoz, de ha nem sikerül megfelelően a CGI, az problematikus, kirántja a nézőket. Egyébiránt azonban véleménye szerint nem érdemes például összevetni a Trónok harcát a Hatalmas kis hazugságokkal, mert olyan mintha a körtét próbálnánk az almával összehasonlítani. „A nézettségnek ugyanolyan a zamata” – fogalmazott, majd később hozzátette, hogy „az HBO portfóliója mindig ilyen volt, hogy elfért ez is és az is.” Ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy kínálatukban ott van a nagyon valóságszagú Mrs. Fletcher című dramedy is, ami Tom Perrotta regényből készült, akárcsak A hátrahagyottak. A két szálon futó történetben a főszereplő fia az egyetemen nem találja a helyét, az anyuka pedig otthon.

Annyira igazi az egész, nincs benne semmi, amivel nem tudok azonosulni, pedig se anyuka, se egyetemista nem vagyok” – mondta a filmkritikus, majd kitért arra, hogy a sorozat mérföldkőnek is tekinthető, hiszen nem fordul el szégyenlősen a kamera, amikor Mrs. Fletcher pornót néz, hanem megmutatja, mi zajlik a laptop képernyőjén. „Az HBO-nál még mindig kitalálnak olyat, amit előttük nem nagyon lépett meg még kábeltévé sem” – mondta Kovács Gellért, majd kifejtette, hogy művészileg indokolt volt ez a lépés, hiszen fontos volt átéreznünk ennek az asszonynak az eufóriáját, hogy egyedül van és azt csinál, amit akar. A katarzishoz kell, hogy ne rejtsék el előlünk, amitől ő jól érzi magát.

Tasnádi ezzel kapcsolatban felvetette, hogy azért is fordulnak napjainkban gyakrabban jól megírt regények felé, mert az utóbbi években igazán rétegsorozatok is létrejöhettek, már művészfilmes gondolkodású szériák is születhetnek. „Feldolgozásban és szemléletben is azt érzem, hogy olyan megoldásokat hoznak, ami manapság is csak egy független színházi társulatban van” – mondta Tasnádi, rögtön példát is hozva. A „döbbenetesen jól megcsinált, fordulatos HBO-sorozat”, A hátrahagyottak egyik jelenete (amikor fehér ruhában némán dohányoznak) akár Bodó Viktor– vagy Mundruczó Kornél-rendezés is lehetne.

 A szakértők kedvencei

Zárásként a meghívott szakemberek mondtak néhány szerintük tökéletesen sikerült adaptációt. Kovács Gellért a Ragyogás, Állj mellém! és a Végtelen történet mellett felhívta rá a figyelmet, hogy élt egy magyar „adaptációkirály” is, Fábri Zoltán, akinek többek között Az ötödik pecsétet is köszönhetjük, aminél tökéletesebb feldolgozás kevés van. Angyalosy az HBO GO-n nézhető Gomorra című sorozat mellett tette le a voksát, ami nem csak remek, de ráadásul elképesztően bátor adaptáció is, hiszen az eredeti mű nem fikciós, hanem tényirodalom. Tasnádi a Végtelen történettel kapcsolatban nem értett egyet, mert szerinte a „mai a gyerekeket már olyan impulzusok érik, hogy kiszúrják a turpisságot”, azaz technikai megvalósítása nem állta ki az idő próbáját, viszont Az ötödik pecsét szerinte mai szemmel is tökéletes, illetve Várkonyi Zoltánt is kiemelkedő adaptálónak tartja, és az HBO-gyártású True Blood – Inni és élni hagyni is nagyon bejött a forgatókönyvírónak.

A beszélgetésről készült podcast itt meghallgatható:

Könyvadaptációk a HBO GO-n:

HBO Magyarország

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *