A kis kedvencek titkos élete 2. (The Secret Life of Pets 2)

írta Szenilla

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a lehetőséget
a UIP-Duna Filmnek, a Cinema City Arenának,
és persze Nikodémusnak és Minime-nek.

Csillogó szemű szőrgombócokkal nem lehet nagyot hibázni – tudja ezt az Illumination is, így hát kapott az alkalmon, és meglovagolta A kis kedvencek titkos élete első részének hullámait, elérkezve ezzel tizedik egész estés filmjéhez. Na de. Hány olyan produkcióra emlékszünk az elmúlt időszakból, amely a folytatással überelni tudta a korábbi sikereit? Ugye nem túl sokra…

Az első rész 2016 nyarán került a mozikba, és már az első héten 100 millió dollár felett hozott hazai viszonylatban. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy az Illumination már-már szemtelenül alacsony költségvetéssel dolgozik (csak hogy érzékeltessük: a Toy Story 4 például két és félszer ennyiből készült el), így a siker e tekintetben szinte garantált. A költségek rendszerint már a premiert követő első egy-két héten belül megtérülnek. A kis kedvencek 2. is hozta a papírformát. Az első hét nem sikerült ugyan túl jól (jobb helyeken ugyanis már június elején bemutatták), de hamar szépített, a teljes bevételt tekintve viszont minden bizonnyal nem kerül a legsikeresebb Illumination filmek közé.

A rendező ezúttal is Chris Renaud, akinek a Minyonokat és a Gru első két részét is köszönhetjük. Képregényművészként kezdte, dolgozott a Marvelnek, több Oscar- és Golden Globe jelölést is kapott, a Jégkorszak – Motkány című rövidanimációért pedig elnyerte a legrangosabb animációs díjat. A forgatókönyvet ismételten Brian Lynch jegyzi, aki már több ízben dolgozott együtt Renauddal. A zenét most is Alexandre Desplatre bízták, aki szintúgy kismillió díjat és jelölést zsebelt már be korábban.

Szóval adott egy maroknyi ismerős házi kedvenc, akiknek az élete nagyjából onnan folytatódik, ahol az előző részt abbahagytuk. Ehhez jön Maxéknél egy férj és egy kisgyermek, megspékelve némi komplexussal „Kiskutya” részéről, Gigi átalakulása macskává, és Daisy, a shih tzu, aki Hógolyóval lendül akcióba. A cselekmény több szálon fut, mi több, mind nagyon más irányba, művelik mindezt ráadásul egészen sokáig, nincs egy fő csapás, mint az előző részben. A végére azért sikerül mindenkinek összefutni, innentől egészen izgalmassá válik a dolog, csak hát már kevés az idő túlbonyolítani a történetet. De ki tudja, talán nem is kell, végülis egy – elsősorban – gyerekeknek készült alkotásról van szó, ők pedig éppen elég izgalmat kapnak. Hógolyó egyfolytában pörög, ne szépítsük: végigverekszi a filmet (igaz, mi mást tehetne, ha egyszer a Gyalog galopp vérnyuláról mintázták), a gonosz orosz cirkuszigazgatónak sokkolója is van, és végül még egy (el azért nem sülő) pisztoly is előkerül. Az erőszakot persze tompítja valamelyest a folyamatos cukiskodás, kérdés, mit sikerül mindebből átültetnie a gyermeknek a gyakorlatba. Előbbiből reméljük, semmit.

Max tesz egy jó nagy kitérőt (nem csak fizikai síkon), mire a film végén megérkezik (nem csak fizikai síkon). Addig látványosan szenved, de ez nyilván kell a végkifejlethez. Duke totálisan parkolópályára került, gyakorlatilag semmilyen funkciót nem tölt be, csak van. Hógolyó továbbra is üldöz, csak már nem a kedvenceket, hanem a bűnt. Talán nem túlzás azt mondani, jobban állt a karakternek a sötét oldal, de végül is pozitívum, hogy jó útra tért. Azt azért tegyük hozzá, hogy a magyar szinkron telitalálat.

Kevés, de annál hasznosabb szerepe van Kakas kutyának, aki bölcsességével messze veri a többieket. Amikor Max-szel épp Pamutot próbálják megmenteni, van egy egészen ütős kis mondata, ami tulajdonképpen jeligéje lehetne a teljes filmnek, jól jellemzi mindhárom szálat (és az egyik előzetesbe egyébként bele is vágták). A poénok jók, egyáltalán nem erőltetettek, de az Illuminationtől ez már elvárható. A mese ügyesen erősíti a gyermekekben, hogy az állatok odafigyelést igényelnek és szeretni kell őket, nem pedig bántani (kivételt képeznek ez alól az orosz akcentussal beszélő, ijesztő farkasok és gonosz kismajmok), hogy fontos a bátorság és egymás támogatása, hogy nem baj, hogy a fehér tigris külföldi, attól még őt is meg kell menteni, és ha az ember (állat) elég kitartó, akkor bizony nincsen lehetetlen.

A készítők nagyon adtak az animációra és a látványra, nem csak a szereplők, hanem azok környezete is mindenhol igen részletgazdag és szépen kidolgozott. És hát a kisállatok pihepuha bundáját látva az embernek olykor tényleg ingerenciája támad egy kis simogatásra. Az egyes állatok sajátos jellemzőit nagyon jól visszaadták, mozdulatokban, viselkedésben is, Chloe, a macska például igazi remekmű ilyen szempontból. A film után kapunk egy kis extrát néhány házi videó formájában, érdemes megvárni akkor is, ha amúgy nem rajongunk a műfajért, mert hát ugye a gyerekek és a kisállatok…

Szünidei családi programnak jó szívvel ajánlom, függetlenül attól, hogy valaki látta-e az előző részt vagy sem, de azért abban nem vagyok biztos, hogy a korhatár-besorolás (6) tényleg alacsonyabb kell-e, hogy legyen, mint mondjuk a Dumbóé. No de Kakas kutya ezt is biztos jól megmagyarázná…