0

Dumbó (Dumbo)

írta Szenilla

Szenilla küldte az alábbi írást a Disney friss mesefilmjéről, köszönjük!

Egy haldokló cirkusz, két félárva gyermek, egy, a frontról melegében hazatérő apuka, és egy bájosan esetlen kiselefánt. A Disney Tim Burtonnel karöltve igazi családi mozit hozott össze. A Dumbó az 1941-es Disney rajzfilm várva várt élőszereplős változata.

Az elefántbébit röviddel a születése után elszakítják az anyjától. A küldetés adott: segíteni, hogy anya és gyermeke újra egymásra találjon, úgy, hogy közben lehetőleg a cirkuszt is sikerül megmenteni a csődtől. A két kisgyermek, Milly és Joe szívügyüknek tekintik, hogy Dumbó visszakapja az édesanyját, hiszen ők maguk is elveszítették az anyukájukat. A háborúból hazatérő apának eleinte meg is gyűlik a baja a helyzettel, hiszen érthető módon nincs túl szoros kapcsolata a gyerekekkel. Mindezt csak fokozza, hogy a fronton elvesztette egyik karját, így a cirkuszban sem tudja már nagysikerű lovas számával lenyűgözni a közönséget.

A film elején van ugyan egy kis feszültséggerjesztés, de aztán hosszú időn keresztül nincs különösebb fordulat. Unalmasnak mégsem nevezhető, az izgalom hiányát feledteti velünk a látvány és a cukiskodás. A Disney hozza a rá jellemző látványos képi világot, legyen szó magáról a cirkuszról, a gonosz Vandevere Álomországáról vagy a vadonról a film végén. Colleen Atwood is igazán szemet gyönyörködtető jelmezeket álmodott a szereplőkre, még a fehéregerek is igen elegánsak.

A zene elhanyagolható, mély nyomot nem hagy, a film gyakorlatilag teljesen nélkülözi a Disney mesékre olyannyira jellemző dalbetéteket. Egyetlen rövid dalocskát hallunk mindössze, pedig az eredeti rajzfilm 1942-ben elnyerte a legjobb musical filmzenéért járó Oscart. A legjobb zenei betét egyértelműen a film végén, a stáblista végigpörgése közben hallható.

A film olyan hírességeket vonultat fel, mint Colin Farrell, Danny DeVito, Eva Green és Michael Keaton. Valószínűleg egyiküknek sem ez a legnagyobb színészi alakítása, de azért mindenki hozza, amit kell. A kislány, Milly (Nico Parker) roppantul kimért, de közben meg olyannyira bájos, hogy nem lehet nem szeretni.

Dumbó meglehetősen aranyosra sikerült, hatalmas fülei édesen esetlenné teszik. Igaz, ránézésre akkor is inkább mosolyog, amikor egyébként szomorú, de cukinak akkor is cuki. Az elefántok meglehetősen élethűek, Dumbót nézve sem zavaróan mű az animáció, sőt. Itt-ott olyan plakáttal is találkozhatunk, amelyen a mesefilm megtekintését 6 éven aluli gyermekeknek nem ajánlják, a film kezdetekor azonban beficcen a 12-es karika, ami egyébként abszolút indokolt. Mint utólag kiderült, nemcsak felnőtt szemmel tűnt kissé morbidnak a félkarú apuka, a gyerekek is megborzongtak tőle. Hiába, a forgatókönyvet mégiscsak az egyébként több horrorfilmet is elkövető Ehren Kruger jegyzi, aki az egyik Transformers-filmért Arany Málna-díjat kapott. Aki ragaszkodik ehhez a meséhez, az a kisebb gyerekeknek inkább olvassa fel mesekönyvből. (Az eredeti rajzfilm megnézését csak azért nem javaslom, mert kiakasztott a szivarozó varjú.)

A gyerekek kedvence természetesen Dumbó, na meg persze a szeleburdi kismajom, akit ugyan túl sokszor nem látunk, de amikor felbukkan, mindig megmosolyogtat. A vicces részeken a majommal nagyjából túl is vagyunk, a készítők célja nyilvánvalóan nem a térdet csapkodó nevetés elérése volt.

Maga a rajzfilm a Disney legrövidebb egész estés mozija. Innen nézve összességében elmondható, hogy nagyjából sikerült a legtöbbet kihozni a filmes adaptációból a majd két órás játékidő alatt. Az eredeti sztoriból tulajdonképpen csak az elefántok és a porondmester tűnik fel, Dumbó legjobb barátja, a kisegér legfeljebb csak eszünkbe jut Milly fehéregereiről, pedig a rajzfilmben elviszi a show-t (talán épp ezért maradt ki…). A történetet elég jól kiszínezték, érthető módon, hisz a rajzfilm kissé ingerszegény, dehát 78 éve még mások voltak az igények.

A mesék elsődleges célja köztudottan a szorongás feloldása a gyermekekben. A rajzfilm legfontosabb tanulságai a filmben még jobban kidomborodnak: attól, hogy valaki más, mint a többiek, még értékes, és lehet pozitív értelemben is különleges. Ha valamit szeretnénk elérni, akkor azért bátran küzdeni kell és sosem szabad feladni. Szép példa a barátságra a kiselefánt és a gyerekek közti kapcsolat, és bizony az apukák is tanulhatnak ezt-azt, ha jól figyelnek.

Mindent összevetve a Dumbó egy igazán jól sikerült feldolgozás, csalódást semmiképpen nem okozott. Persze ehhez az is kell, hogy az ember ne várjon túl sok fordulatot, hiszen mégis csak egy – elsősorban gyermekeknek szóló – mesefilmről van szó. Egy vasárnap délutáni családi mozizáshoz abszolút megfelelő választás. Remegve várjuk, hogy a júliusban érkező Oroszlánkirálynak sikerül-e megugrani ezt a szintet.

Vendegszerzo

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *