0

Tied a világ – Interjú a rendezővel

Francois (Karim Leklou) a drogbizniszben utazik és a mamahotelben lakik, pedig már jócskán elmúlt 30. Új életet akar kezdeni, egy kis házra vágyik a tengernél, csakhogy álmait megtorpedózza szerencsejátékfüggő édesanyja (Isabelle Adjani), aki réges-rég elkártyázta fia összekuporgatott pénzét. Poutine, a focimániás, pszichotikus bandavezér felajánl Francois-nak egy utolsó akciót a spanyol partoknál, amivel rendezhetné kilátástalan anyagi helyzetét. De a tuti buliból orbitális balhé kerekedik. A balfácán Francois szerelme, Lamya, ex-apósa (Vincent Cassel), és két wannabe gengszter közreműködésével egyre mélyebbre süllyed a ganéban, ám mamája, az ördögi manipulátor segítségükre siet, és feje tetejére állítja az egész sztorit.

Guy Ritchie és Tarantino korai filmjeit idézi Romain Gavras fergeteges humorú vígjátéka, a Tied a világ, amely Isabelle Adjani és Vincent Cassel parádés alakításával és kőkemény poénokkal csap le a suttyó gengszterekre, a brit bulituristákra, a konteó-hívőkre, sőt a migráció kérdését sem hagyja szó nélkül. A menő videóklipjeiről elhíresült, ikonikus látványvilágot teremtő rendező új filmje az év legjobban várt francia komédiája.

– Honnan jött a film ötlete?

Mindig is akartam egy gengszterfilmet forgatni, csak annak a tökéletes ellentétét. Úgyhogy olyan nézőpontot kerestem, ami megpróbál csavarni egyet a műfajon. A titokzatos és elegáns rosszfiúktól a kardomba dőlök, akik csak a tekintetükkel beszélnek és mindenük a becsületkódex. Teljesen távol áll a realitástól és olyan mitológiára épít, amit a filmművészet a semmire alapozva teremtett meg.

Forgatókönyvíró társaimmal, Karim Boukerchaval és Noé Debrével nagyon sok történetet gyűjtöttünk egy ügyvéd és egy újságíró barátunktól. Az újságíró, Jérôme Pierrat a gengsztervilág alapos ismerője, erre a témára szakosodott, és büntetőjogi perekre is jár megfigyelőként. Rosszul végződő barátságok történetei és ehhez hasonlók, amiket nap mint nap lát. A zsáner filmekben megjelenő kliséknél jóval kevésbé rejtélyes és glamúros univerzum bontakozott ki a sztorikból. Egy olyan világ, amelyben a piti gengszterek botlásai közelebb állnak a vígjátékhoz, mint a film noirhoz. Érzékeny lelkű, kisszerű bűnözőkkel és abszurd helyzetekkel teli történet, ami valójában nagyon is emberi és élő.

Míg a legtöbb bűnöző nem kisebb pozícióra pályázik, a világ ura akar lenni, én úgy döntöttem, egy radikálisan más karaktert helyezek középpontba: Francois csak egy normális életre vágyik, semmi többre. Francois egy teljesen átlagos fickó egy teljesen megzakkant világban, ahol semmi nem normális. Csakhogy eleinte nem tudtuk, hogyan kapcsolódjunk ezekhez a karakterekhez. Aztán az egyik bírósági tárgyaláson, amire elmentem megfigyelőként, láttam egy nőt, aki a fia védelmében jött az ügyvédekkel. Egy Versace-mama volt, egy jiddise máme, akiből túlcsordult a fojtogató, túláradó szeretet, és a jelensége egyszerre volt szokatlan és normális. Akkor megszólalt bennem valami. Úgy éreztem, ez lehet az út: a filmben a férfiak a törékenyek, akiket erős nők vesznek körül. Mint Francois-t, aki az anyja és a szerelme közé szorul – tehát a tökéletes ellentéte annak, amit általában a filmekben látunk.

Francois generációjában, aki velem egykorú, a férfiak mind anyuci fiacskái, ami azt jelenti, hogy még a rosszfiúk is, a legijesztőbbeket is beleértve, mint Poutine, rendelkeznek némi törékenységgel. Ez gyengéddé is teheti őket, és persze nagyon veszélyesek is lehetnek. Amikor erről az aspektusról beszélgettem az apámmal (Romain Gavras apja a világhírű, Oscar-díjas filmrendező, Costa-Gavras), azt javasolta, hogy nézzem meg Raoul Walsh klasszikusát, a Fehér izzást James Cagney-vel. Na az tényleg nem semmi!

– A kezdetektől az volt a cél, hogy a ma világáról szóljon a film?

A film fő célja az volt, hogy rátaláljunk egy új hangra, és ne mentegetőzzünk amiatt, hogy mainstream filmet csinálunk – vagy legalábbis olyat, ami része a francia vígjátéki hagyományoknak. Volt egykor egy zsánerfilm kultúra, ami olyan remekműveket termett, mint a Lino Ventura főszereplésével készült Lövöldöző taták (1963, r.: Georges Lautner), vagy a L’aventure, c’est l’aventure (1972, r.: Claude Lelouche) szintén Lino Venturával és Jacques Brellel, na meg a Bertrand Blier-filmek. A hang, amit kerestünk, hasonló az olyan nagy olasz filmekéhez, mint az Ismeretlen ismerősök (1958, r.: Mario Monicelli) és a Csúfak és gonoszak (1976, r.: Ettore Scola), melyek könnyű ecsetvonásokkal, de korképet is rajzoltak. A Tied a világ is foglalkozik a migránshelyzettel és a drogterrorizmussal, de nem emeli a középpontba ezeket a témákat. Nagyon keményen dolgoztunk a színészekkel azon, hogy megtaláljuk a megfelelő hangot, mert a színészi munkának valósnak kellett lennie, a karaktereknek pedig hihetőnek egy bizonyos fokig. Ugyanez igaz volt a jelmezekre és a díszletre, amikkel szintén a hiperrealizmus szélén egyensúlyoztunk, mert el akartuk kerülni, hogy a film slapstick-komédiába forduljon át. A vágás során pedig váltogattuk a sötétebb és a könnyedebb tónust, hogy fenntartsuk az egyensúlyt a thriller és a vígjáték között.

– Ezzel a megközelítéssel a színészi munka még lényegesebbé válik. Honnan jött az ötlet, hogy Isabelle Adjani alakítsa Karim Leklou mamáját?

Nyolc éve készült az első filmem, az Eljő a napunk, az azt követő nyolc évben videoklipeket és reklámfilmeket készítettem. Az, hogy ismét színészekkel dolgozzak, nagyon fontos volt számomra. Karim Leklou elképesztő mélységgel töltötte meg Francois karakterét, ami nagyon fontos volt a figura számára – enélkül csak támasztotta volna a falat. Karaktere nagyjából normálisnak mondható, és belépési pontot biztosít a néző számára ebbe a zakkant világba. Egy Karim kaliberű színész nélkül a figura unalmas és sótlan lett volna, így viszont bele tudunk helyezkedni a szerepébe, és vele megyünk végig a film során.

Isabelle Adjanit választani a mama szerepére teljesen logikus döntés volt, soha nem is gondoltam másra. Isabelle többször megkérdezett, hogy miért pont őt akartam erre a szerepre. Már nem emlékszem a válaszomra, de végülis igent mondott. A forgatáson úgy dolgozik, mint egy Ferrari – nyílegyenesen száguld, soha nem hátrál meg, mindent kipróbál, bármit meg mer tenni. El tudja képzelni bármelyik másik színésznőt egy burkiniban, úgy beöltözve, mint ő a strandjelenetben? Isabelle a kettős identitást is megtestesíti, ami igencsak központi szerepet tölt be a mai francia társadalomban. Származását tekintve félig kabil, félig francia. És bár a fiát valójában Farèsnek hívják, ő, a saját anyja ragaszkodik hozzá, hogy a fiú nevezze magát Francois-nak.

– Ön szerint a Vincent Cassel által életre keltett Henri figurája képviseli a vígjátéki idióta karakterjegyeit?

Nem vagyok oda az idióta jelzőért, mert a film minden karakteréért rajongok, még a legdurvább alakokért is. Megszoktuk, hogy Vincent Casselt mindig kőkemény, szupermenő és/vagy sármőr karakterként láthatjuk, úgyhogy arra gondoltam, vicces lenne, ha most más jellemvonásokat mutatna meg. Azonnal felvette a komédia ritmusát, brilliánsan játszotta Henri karakterét, akinek teljesen betölti az agyát az interneten terjedő sötétség, és képtelen különbséget tenni az Illuminatusokról szóló ostoba áldokumentumfilm és a filozófus Cornelius Castoriadis (személyes kedvencem) elemzései között. A világban terjedő mentális lila köd megtestesítője. Rettentő kínos, hogy amikor megszólal, az szinte költészet vagy maga a kortárs művészet.

– Aztán ott a fiatal Oulaya Amamra, aki Francois szerelmét, Lamyát játssza…

Mint mindenki, én is a Divines című filmben fedeztem fel Oulaya tehetségét, amikor még tizenéves volt. (A színésznő a filmben nyújtott alakításáért César-díjat kapott a legígéretesebb új tehetség kategóriában.) Az egyik oka, hogy működik a párosa Karimmal, hogy igazán emberi és fajsúlyos a szerepében. Másrészt nagyon jó a humora, és valódi erőt sugároz.

És ott van Sofian Khommes, aki a gengszterfőnök Poutine-t alakítja. Ő mindenre hajlandó volt a szerepe érdekében, amit csak kértem. A forgatás alatt nagyon élveztem, hogy mindig toltunk egyet a karakterén, ami egyfajta törékenységet kölcsönzött neki. Poutine valahol legbelül tudja, hogy nem elég erős, hogy azzá váljon, akinek mutatja magát. Még ha ő is a rosszfiú a filmben, a lelke mélyén anyuci pici fia. Philippe Katerine az ügyvéd szerepében remekel, és bármit elhitet velünk. Francois Damiens pedig egy zseni, René szerepében a legborzalmasabb dolgokat mondja, és mégis nevetünk. A világon senki más nem lett volna képes eljátszani a karakterét.

ELF Pictures

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *