0

Átváltozás – Eighth Grade (2018) / Edge Of Seventeen (2016)

írta Nikodémus

Rettentő nehéz őszintén beszélni a kamaszkorról. Nekünk, felnőtteknek legtöbbször nem is sikerül: többnyire ifjúkorunkban megszilárdult jellemünk biztonságából tekintünk vissza a tini-lét egymásnak is ellentmondó, mégis elementáris igazságaira, gyakran nosztalgiával párásítva szemünket. Mintha egy sorsdöntő sportmérkőzés izgalmait próbálnánk felidézni a kiábrándító végeredmény tudatában. Bo Burnham és Kelly Fremon Craig író-rendező szerencsére nem félt belevetni magát a kamaszkor örvényébe, sőt, filmjeik jó eséllyel minket is berántanak – érdemes a merülés.

Burnham Eighth Grade (Nyolcadik osztály) című, Sundance Fesztivál-nyertes munkája átlagos tinifilmként indul: a pattanásos Kayla (Elsie Fisher) épp videóblogot készít a YouTube-ra a serdülés általános problémáiról. A kínosan kiegyensúlyozott szöveg, a bénító közhelyek és a kislány természetes bája egészen különös összhatást ad a videónak: érezzük, hogy valami nem stimmel. Kaylát ezután elkísérjük különböző tanórákra, meglessük apró gesztusait, amikkel el szeretné fogadtatni magát, s látjuk kegyetlen magányát is, amit – mint a millenniumi nemzedék általában – kütyüzéssel űz el. Az okostelefonból áradó információ és az üres némaság kontrasztja különösen megdöbbentő: gondoskodó édesapja vacsora közben egyetlen épkézláb mondatot sem tud kihúzni a lányból. Burnham kivételes érzékenységgel nem erőltet semmilyen megrendítő fordulatot a cselekménybe: épp elég drámai az, ami Kayla lelkében játszódik. Meg kell felelnie környezete vélt elvárásainak, el kell fogadnia változásnak induló testét (a medencés jelenet hátborzongató), s utat kell találnia valahogy édesapjához is, aki szereti, csak épp nem érti őt. A film leveti magáról a Hollywood-i dramaturgiát, rémisztő komolysággal tárgyalja a közösségi média hatásait, Elsie Fisher pedig jelenlétből, pillantásokból és apró sóhajokból épít karaktert. Semmi sem kifejezett, semmi sem egyértelmű – hiszen hősünk is folyton a kifejezés problémájával viaskodik –, mégis minden elemi erejű.

Első pillantásra hagyományosabb vonalvezetésűnek tűnik Kelly Fremon Craig filmje, az Edge Of Seventeen (Egy magányos tinédzser): kívülálló főhős, ismerős középsulis szituációk, összefogott és kerek történet. A rendező inkább azzal vállal rendhagyó kockázatot, hogy szépítés nélkül mutatja be főszereplőjét: Nadine (Hailee Steinfeld) egy átlagos amerikai kertváros átlagos tinédzsereként komolyan azt hiszi, mindenki összeesküdött ellene. Olyan problémákat nagyít ezerszeresükre, amiket környezete alig vesz észre, s eleinte a néző sem érti: mi ütött ebbe a lányba? Tekintete folyton dühtől fortyog, szája szélén ott billeg a végső kétségbeesés. Craig eléri, hogy valahogy mégis szimpatizáljunk Nadine nehezen szerethető karakterével, s ez leginkább Steinfeld zseniális játékának, illetve cinikus történelem-tanárának (Woody Harrelson) köszönhető, akinek gyilkos szarkazmusa mögött megértő és empatikus szív lapul. Ő az egyedüli, aki annak látja Nadine-t, aki valójában: egy feldúlt lelkű embernek, aki nem fölényes kioktatásra, atyai jótanácsokra, vagy hamis együttbőgésre vágyik, hanem figyelmes, meghallgató jelenlétre. Közös jeleneteik az amúgy is kiváló film abszolút csúcspontjai: miközben civakodnak, láthatatlanul szövődik közéjük eltéphetetlen kötelék.

Ha igaz, hogy jövendő felnőtt-életünk döntő élményeit kamaszkorban szerezzük, nincs lehangolóbb látvány egy néma, kifejezéstelen arccal képernyőt bámuló tinédzsernél. A közösségi média információ-túladagolása és azonnalisága veszélyes tendencia, mert valódi élményektől foszt meg. Hősünk változna, de nincs mivé – már a kamaszkor sem a régi?

(Megjelent: A Szív, 2019. február)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *