0

Merülés a szerelembe (Submergence)

írta Nikodémus

Wim Wenders zseni: örökre beírta magát az egyetemes kultúra nagykönyvébe. Skarlát betű-adaptációja, a Párizs, Texas és még vagy tucatnyi filmje remekmű, s mind közül a legnagyobb a Berlin felett az ég. Ismerek valakit, aki minden évben rituálisan megnézi egy művészmoziban. Mert kapaszkodót nyújt, reményt ad. Persze ahogy minden, a film médiumáról következetesen gondolkodó alkotó, az idősödő Wenders fejében is megfordult már a gondolat, érdemes-e egyáltalán játékfilmet forgatni: kétségeire bizonyíték az utóbbi évek szaporodó dokumentumfilm-termése. Mostanság viszont gyors egymásutánban háromszor is fikciós történet felé fordult a német rendező: legújabb filmje, az itthon még június végén bemutatott Merülés a szerelembe (Submergence) szinopszisa komoly ambíciókról árulkodik.

Wenders, akárcsak Woody Allen, Wes Anderson, Steven Spielberg vagy éppen Clint Eastwood, kivételes státuszt vívott ki magának a filmvilágban: egyetlen szavára színész-sztárok serege mond aléltan igent, remegő térdű forgatókönyvírók és producerek várják hívását, s amibe belekezd, azt imponáló könnyedséggel viszi végig – dacolva minden felmerülő nehézséggel. Ezúttal J. M. Ledgard Merülés (Submergence) című regényéhez volt kedve. A közéleti és haditudósítóból lett brit író 2006-ban Zsiráf című regényével robbant be a köztudatba, amiben egyenetlen, ám mindvégig érzékeny hangvételben örökítette meg 49, még a kommunista Csehszlovákia által kegyetlenül legyilkolt afrikai zsiráf igaz történetét. Következő, szóban forgó műve már komolyabb babérokra tört: egy szerelmespár egymásra találásának történetén keresztül kívánt szólni spirituális határhelyzetekről, társadalmi-politikai feszültségekről, terrorizmusról és ökológiai kihívásainkról. Wendersnek bizonyára ez a sokszólamúság tetszhetett meg a forrásregényben, filmje ugyanis egyszerre incselkedik a romantikus dráma, a politikai thriller és a filozofáló tudatfilm eszköztárával.

James (James McAvoy) és Danielle (Alicia Vikander) véletlenül – tehát bizonyára magasabb erők közreműködése nyomán – találkozik egy franciaországi üdülőövezet moteljében. Az isteni elrendeltséget ők is érzik: egyből szikra lobban köztük, s tétova mondatokban osztják meg egymással legbensőbb titkaikat. Kettejük közül Danielle a bőbeszédűbb: óceánok mélyvízi kutatásával foglalkozik, s az élet keletkezésének végső rejtélyét igyekszik megfejteni. Sodródó, bizonytalan figurája a frissen megtalált boldogság és az aktuális, ezúttal valódi áttörést ígérő kutatási projekt között őrlődik. James tettetett magabiztossága mögött még komolyabb sebek húzódnak: szerelme nem, csupán a néző tudja meg, hogy vízmérnöki munkája csupán gondosan kitalált álca. Brit titkosügynökként a forrongó közel-keletre próbál eljutni, hogy ott információkat szerezzen a remélhető béke ügyét előmozdítva. Nem is találkozhatna két, ennél különbözőbb ember, két dolog mégis összeköti őket: a víz és a nyughatatlan értelemkeresés. A fájdalmas búcsú elkerülhetetlen, ám az igazi bonyodalmak még csak ekkor kezdődnek.

De nemcsak hőseink életében, hanem a film cselekményében is: már az is gyanús, ahogy a nagy hévvel előadott szerelem üresen kopog a vásznon. Vikander és McAvoy kitartóan próbálkozik ugyan, de a sután fényképezett intimitást és a közhelyes dialógusokat ők sem képesek elsöprő vonzalomként láttatni. Az elválás érzelmi súlya így eleve kisebb, amit a fő szál mellé ekkor bekúszó politikai-ökológiai vonatkozás sem tud kompenzálni. Wenders ekkor már fellengzős bölcsességeket hangoztat az élet szépségéről és törékenységéről, valamint a pusztító erőszakról, de mindez csupán arra elég, hogy a nyugati ember mostanában (joggal vagy jogtalanul, ki-ki eldöntheti maga) újra háborgó lelkiismeretét megnyugtatgassa. Mi viszont túlságosan jól ismerjük a véres XX. századot ahhoz, hogy higgyünk az ezredjére is naiv áhítattal elsuttogott világmegváltó ideáknak.

James is, Danielle is az élet határán mozog: egyikük kartácstűzben, másikuk mikroszkóp alatt kutatja önnön s a világ létének értelmét. Wenders, amint legjobb filmjeiben, most is a hétköznapi rutincselekvések között megbújó spiritualitást próbálja felszínre hozni, ám legújabb filmje ehhez túl erőtlen: épp csak pislákol benne az élet.

(Megjelent: Új Ember, 2018. július)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *