Miles Ahead (2015)

írta Nikodémus

Szóljon bár kortárs hősének legformabontóbb tetteiről, a fősodratú életrajzi filmek szabásmintája reménytelenül XIX. századi: narratívája mindenképp kerekké záródó történet, legyen szó az életrajzi események kronologikus felmondásáról vagy egyetlen, sokszor önkényesen kiragadott életszakasz részletes bemutatásáról. A puccba-glóriába csomagolt nagyregény-formátumot pedig rendszerint díjesővel jutalmazzák, új utakat keresni így csupán olyan különcöknek jut eszébe, mint az egyébként Hollywood-i látványfilmek mellékszerepeivel bizonyára jól kereső Don Cheadle. A zeneértő amerikai színész még az ezredforduló környékén jegyezte el magát Miles Davis életének filmre vitelével, s a csaknem másfél évtizednyi kitartás meghozta gyümölcsét: a nemrég DVD-n és Blu-ray-en megjelent Miles Ahead méltó emléket állít az öntörvényű jazzgéniusznak.

Már a nyitó képsorok egyértelműsítik, nem szokásos biográfiát fogunk látni: Milest éppen egy riporter kérdezi készülő dokumentumfilmjéhez, s totojázását hallva nyersen félbeszakítja őt a zenészlegenda – ha bele akarsz fogni egy történetbe, ne hezitálj! Remek önreflexív momentum, s az író-rendező-főszereplő Cheadle nem is totojázik: vezényletével fejest ugrunk az események sűrűjébe. A film szertelen narratívájának origójaként az alkotó egy igen érdekes időszakot választ: azt az öt évnyi periódust, amikor Davis annyi megérdemelt siker után betegségeibe és függőségeibe temetkezve elvonult a világ elől. Akkor vizsgálni a zenészt, amikor épp nem muzsikál? Izgalmas kérdésfeltevés, és Cheadle ki is hozza a helyzetből a maximumot: látjuk Miles apátiába süppedését, zavarbaejtő allűrjeit, paranoiás dühkitöréseit, harcait a lemeztársasággal, a sajtóval, rajongóival és az ingyenélők hadával. Látjuk és átéljük: ez az ember, aki tizenéves kora óta folyamatosan zenél, nevéhez a jazz öt-hatszori megújítását kötik, egyszerűen elfáradt. S ha nincs mondanivalója, hát nem beszél, tartva magát legfőbb belső törvényéhez: mindig előretekinteni.

A fő cselekményszál egy reménybeli nagylemez félig kész szalagjainak kereséséről szól, szimbolikusan is megidézve Davis művészetének alapproblémáját: a radikális újrakezdés bénító kockázatát. S ahogy az improvizatív szekvenciák a keretjátékhoz egy jazz-számban, úgy kapcsolódnak ehhez az életpálya korábbi szakaszai, első pillantásra véletlenszerűnek tűnő, valójában gondosan megválasztott rendben sorakozva. Miles összes fontosabb korszaka megidéződik, s ami fontosabb, Cheadle nem akarja hősét idealizálni. Alázatos és odaadó alakításában Miles Davis mindvégig ellentmondásos figura marad: nőfaló és aszkéta, megszállott és hedonista, végletekig extrovertált, ugyanakkor szánnivalóan félénk ember. S nem tud létezni trombitája nélkül, amit most épp nem hajlandó kézbe venni. A magával ragadó portré szerencsére nem válik lexikonszerű felsorolássá: a rendezőként kiválóan debütáló Cheadle ezernyi apró utalásból építi fel főszereplője alakját, melyek megfejtéséhez néhol az életmű alapos ismerete szükséges. Sőt, végig figyel filmje szimbolikájára: a Milest kísérő (egyébként kitalált) újságíró alakja (Ewan McGregor) rezonőr, a játékidő derekán felléptetett fiatal tehetség pedig inspiráló tükörkép hősünk számára.

Kézenfekvő a Miles Ahead összevetése Clint Eastwoodnak a jazz másik óriásáról, Charlie Parkerről készült Bird című filmjével, Cheadle alkotása pedig állja a versenyt a jazzrajongó Eastwood remekével. Míg utóbbi kisrealista eszközökkel ábrázolja egy zseniális elme széthullását, előbbi széles hangulatváltásokkal, mégis egységes hangvételben rajzolja meg hőse géniuszának meghökkentő cikázását. S ahogy a kezdés, úgy a zárás is árulkodó fricska: Davis úgy tér vissza trombitájával az életbe, hogy régi zenésztársaival új zenét játszik felszabadult örömmel. Nem érdeklik a közönség elvárásai, sem a popsztárnak kijáró külsőségek: azt teszi, amit szeret, merészen a jövőbe tekintve.

(Megjelent: Új Ember, 2016. november)