Slow West (2015) / The Dark Valley (2014)

írta Nikodémus

Miután Clint Eastwood 1992-ben, monumentális szertartás keretében eltemette, a kétezres évek elején úgy tűnt, mégiscsak feltámad a western. Egyre-másra készültek izgalmas produkciók, a blockbuster-méreteket azonban nem sikerült meghódítania a műfajnak, azt a képregényhősök uralják mindmáig. Maradt hát a (sajnos egyre fogyó) közepes költségvetésű, félfüggetlen és független filmek világa, ahol viszont bőségesen lehet kísérletezni (lásd: The Homesman, The Salvation, Bone Tomahawk, Forsaken). Sok-sok műfajkoktél született már így, az angol-új-zélandi Slow West és az osztrák (!) The Dark Valley azonban nemcsak meglepő nemzetiségével tüntet: mindkét darab hőse egy messziről érkezett idegen, akinek meg kell ismerkednie a hely sajátos szabályrendszerével. A jól ismert alapszituációt mindkét rendezőnk egyéni megközelítéssel igyekszik feldobni, a súlyozással azonban itt is, ott is problémák adódnak.

John Maclean első saját rendezésű nagyjátékfilmjében nem akart túláradóan fogalmazni (ez sikerült is neki: a film mindösszesen 84 perc hosszú), ám ezt a történetvezetés alaposan megsínylette. Pedig jól indul a Slow West: illúziókkal teli, veszélyesen naiv srác (Kodi Smit-McPhee) baktat az erdőben, amikor útonállók csapnak le rá, s már épp megfosztanák mindenétől (legfőképp az életétől), amikor feltűnik egy másik haramia (Michael Fassbender), és lepuffantja az akadékoskodókat. Miután érvényesítette az erősebb kutya… elvét, nagylelkűen felajánlja, hogy elkíséri a fiút úticéljáig. A dolog mögött persze lappang pár titok, és a kényszerű együttutazók sem csiszolódnak össze egyik percről a másikra.

A speciális képarány és a sajátos színvilág különös, varázslatszerű aurát ad a filmnek, amely a történet szürreális fordulatai nyomán akár egy bizarr álomként vagy egy kisarkított példabeszédként is értelmezhető. Az utalásrendszert azonban valahogy nem sikerült koherensre megírnia rendezőnknek, így a néző meglepetése és távolságtartása egyre nő a cselekmény előrehaladása során. A jellemábrázolás érdekes, a fókusz azonban homályos: hol a fiú, hol Fassbender kísérő-karaktere tűnik főszereplőnek, hogy aztán utóbbi egy újabb furcsa húzásként teljesen margóra kerüljön a zárlatban. Smit-McPhee idealizmusán mosolygunk, s jó vele együtt felfedezni azt a vadnyugatot, mely nem egészen olyan, mint arról a korabeli szóbeszédek, röplapok és hívogató brosúrák alapján feltételezhettük volna. Fassbender alakítását sokan Clint Eastwoodéhoz hasonlították, némi túlzással: néhány manírtól eltekintve egyéni játékot nyújt, melyen azonban kiütközik, hogy a nagypapakorú legendánál jobb színész, ám kevésbé erős karakter. Mert hát úgy nézni csak Clint Eastwood tud, McLean pedig az öreg rendezéseiből is tanulhatott volna egy kis szigort és következetességet.

Nem így a Dark Valley, mely egyfolytában úgy tesz, mintha homlokát ráncolná nagy mogorván, ám ez egy idő után üres pozőrködéssé válik. Andreas Prochaska számtalan tévéfilm és három nagyjátékfilm után izgalmas témába vágott bele: adaptálni próbálta a western műfaji sajátosságait a XIX. századi osztrák hegyi emberek zárt társadalmának bemutatásához. S vállalása sokáig kiválóan működik: a tél előtt érkező titokzatos idegen (Sam Riley) szemével látjuk a falut s gyanúsan néma lakóit, vele együtt ismerkedünk meg az itteniek életével, fontos információk helyett azonban csak a hólé csepeg minduntalan a kamera előtt. A környezetrajz remek, a látvány gyönyörű, ám a néző egyre  jobban fészkelődik székében: érzi, hogy valami nem stimmel ezekkel az emberekkel, de hogy mi, azt sokáig képtelen kideríteni.

Aztán amikor lehull a lepel, az csalódást keltő: no nem a tartalom, hanem a forma miatt. Olyan didaktikus nagymonológ keretében értesülünk a szörnyű titkokról, hogy az szinte kiábrándító. Prochaska addig szépen építgetett suspense-épülete egycsapásra összeomlik, s a továbbiakban tényleg már csak a látványban és az akciókban lehet bízni. A küldetést természetesen be kell teljesíteni (mind a főszereplő, mind a rendező részéről), tehát nincs kegyelem: további egy órán át tart még a Dark Valley, amelynek fináléját még egy többszörösen belassított, elhúzott lövöldözés, majd egy túlcsavart epilógus is súlyosbítja. Ami vigasztaló, az továbbra is a látvány és az operatőr stílusérzéke, illetve Tobias Moretti, aki ezúttal Rex kutyus nélkül tűnik fel a vásznon, meglehetősen impresszív kiállásban. Mivel hőse fényképész, a film eljátszadozik a látás és láttatás metaforájával, ám ez sem fut ki semmilyen koherens mondanivalóig, marad a lucskos, didergős kulisszák között zajló sima bosszúsztori.

A drámai tét tehát súlytalanodik, pedig mindkét film fontos témákról akar szólni, jó hangütésben: illúzióink elvesztéséről, a felnőtté válás kínjairól, a kozmikus magány megtapasztalásáról, szabadság és rabság dilemmáiról és a család eltorzult, védelmező, ugyanakkor börtönbe záró szerepéről. A hiba a súlyozásban rejlik, ahhoz pedig sokéves nagyjátékfilmes rutin kell – MacLeannek és Prochaskának van még mit tanulnia.