Egy háború (Krigen, 2015)

írta Nikodémus

Szokás a felvilágosodásra fogni, hogy külső és belső világunkat elkülönítettnek gondoljuk el, ellentétben a keresztény emberképpel, mely lélek és világ viszonyát szoros együttműködésben szemléli – Isten legalábbis biztosan így lát minket. Különös élmény mégis, hogy minderre egy olyan film emlékeztet, mely ízig-vérig modern, sőt posztmodern alkotás. A dán Thomas Lindholm Egy háború című, hazánkban március elején bemutatott filmje a Saul fia riválisa volt az idei Oscar-versenyben.

S szinte jelenetről jelenetre úgy kezdődik, mint bármely poszt-9/11-es háborús film: otthontól távoli hadszíntér, szakadatlan járőrözés, arctalan ellenség, sokkoló gerillaharc. Claus Michael Pedersen (Pilou Asbaek) próbál úrrá lenni az osztaga fölött elhatalmasodó „mégis mit keresünk mi itt?”-érzésen, emberséges elöljáróként nyugtatja katonáit. Eközben odahaza felesége, Maria (Tuva Novotny) az apa távollétében próbál helytállni három gyermekükkel. A két, párhuzamosan futó cselekményszál akkor kapcsolódik össze, amikor Claus egy akció során megkérdőjelezhető döntést hoz: megvédi övéit, ám egyúttal ártatlan civilek halálát okozza. Kiküldetése véget ér, s nemsokára katonai bíróság előtt kell számot adnia tetteiről. A film ezen irányváltását eddigre már hitelesíti a kiválóan felépített lélekrajz: főszereplőink arcáról illetlen közelik, zavarodottságukról rezgő-imbolygó félközelik tudósítanak, megteremtve egy intim, ugyanakkor szenvtelen atmoszférát. Mindehhez a színészek visszafojtott gesztusokból építkező játéka, valamint a szűk, mesterséges fénnyel beállított terek nyomasztó élménye társul. Lindholm ezekkel az eszközökkel szinte észrevétlenül emeli nézője elé a film morális dilemmáját: egy háborúban kiért vagyok felelős? Mit kezd a közvetlen gyilkolás húsbavágó élményével egy nyugati, egykor keresztény alapokra épült társadalom polgára? Választhat-e életek között aszerint, kit talál fontosabbnak a maga számára?

Lindholm filmje okos mértéktartással nem ad választ e kérdésekre, hősét sem elítélni, sem felmenteni nem tudja. A dilemma nyitva marad, bennünk, nézőkben pedig elsősorban a külső és benső világ végzetes egybecsúszásának borzongató élménye marad meg. Claus ugyanis a látszat ellenére egyetlen háborút vív: önnön lelkiismeretével viaskodik, melynek csupán távoli visszhangja – ha úgy tetszik, másodlagos frontja – a külső hadszíntér csatazaja. A felvilágosodás arca pedig a posztmodern tükörben groteszk vigyorrá torzul: objektum és szubjektum úgy egyesül újra, hogy közben végzetesen kettéhasad.

(Megjelent: Új Ember, 2016. április)