The World’s End

Aki fiatalkorában gyakran támasztotta valamelyik kocsma pultját bizonyára megbeszélte cimboráival egymás között pár sör és feles társaságában, hogy egyszer talán végig kellene inni a környék italozóit, méghozzá egy nap (vagy este alatt). Anno mi is többször egyeztettünk, párszor el is indultunk, de valahogy mindig jutottunk a cél végére, valaki mindig levált tőlünk vagy eltűnt (volt olyan eset, hogy a két település között csámborgott és állítása szerint ufót látott), esetleg leragadtunk egy helyen. Eltelt jó néhány év és már egyikünk se gondol arra, hogy be kellene fejezni, amit egykoron elhatároztunk.

A The World’s End elején Gary King (Simon Pegg) még mindig a régi szép időkön agyal, amikor még a haverokkal Newton Havenben iszogatott és egyszer ők is elindultak a „Nagy Túrára”, amelyet sajnos nem fejeztek be. Nem hajlandó beletörődni, hogy így alakult, összecsődíti a régi társaságot, akik inkább azért tartanak vele, mert egyhangú, szürke, mondhatni unalmas életükbe akarnak némi színt csepegtetni és nem azért társulnak Kinghez, mert olyan nagyon hiányzott nekik.

Lezárul a Cornetto-trilógia, de remélhetőleg Edgar Wight, Simon Pegg és Nick Frost nem utoljára dolgozott együtt. A Haláli hullák hajnalával a zombihorrorokat parodizálták ki, a Vaskabátokkal zseniálisan figurázták ki az akciófilmeket. A Paulra nagyon ráfért volna, hogy Wright dirigálja, hiányoztak vizuális-képi megoldásai, de The World’s Endben szintén sci-fi téma került előtérbe.

Ezúttal A parazita, A testrablók támadása és társaikat állítja pellengére némi posztapokaliptikus mázzal is nyakon öntötték, amihez még hozzáadják a felnőtté válás kérdését is. King ugyanis továbbra sem viselkedik nagykorúként, lélekben még mindig az a tini, akinek a legszebb emlékei a haven-i kocsmákhoz és az egyik bár wécéjéhez kötődnek. Nemtörődöm viselkedése, laza hozzáállása némileg idegesíti a többieket, azonban régi barátai hiába tűnnek sikeresnek, hiába illeszkedtek be a társadalomba valójában legalább annyira elkeseredett személyiségek, mint King és valahol nekik is hiányzik a közös piálás.

Wright nem ugrik fejest az invázióba, elsőként a karakterek lelki világát boncolgatja, némileg drámaian, de leginkább viccesen és ahogy elvárható többször komolytalanul. Kezdetben Frost a búval bélelt, kifejezetten mogorva a társaságban, de eljön az a pillanat, amikor már nem csak vizet hajlandó inni és aktív részese lesz az eseményeknek, nem csak egy morózus, súlyos pont a háttérben. Kiválóan kiegészítik egymást a szent küldetést rögeszméjének tartó Peggnek, karakterereik ránézésre teljesen ellentétesek, de belül nagyon is hasonlóak, ugyanaz a „dráma” dúl bennük.

De mi a terv? Mikor kiderül, hogy a várost idegen lények szállták meg a legjobb elképzelésük az, hogy mégis végigisszák a krimókat, mert az lenne a leggyanúsabb, ha gyorsan lelépnének, holott mindenki tudja, hogy azért jöttek, hogy mindenhol felhörpintsenek egy finom sört. Szóval nem akarják, hogy a lények tudják, hogy ők tudják, amit nem kellene tudniuk. E közben olykor összeakaszkodnak néhány „robottal”, másolattal, de a bunyók után folytatják utukat.

Vajon a rendező meg fog komolyodni? A film a sorjázó viccek és humoros jelenetek ellenére némileg sötétebb hangvételű, amit ugyan nem róhatunk fel negatívumként, de feltűnő, hogy a trilógiából ez a legkomorabb darab és mindezzel együtt talán a Cornetto leggyengébb láncszeme. Persze ez még így is azt jelenti, hogy remek szórakozás, kacagtató jelenetekkel, szövegekkel, jól kitalált bunyókkal és az év egyik legjobbja, 85 %-ot dobok rá. Habár a kocsmatúrát ezek után sem próbálnám meg összehozni, de egy sort boldogan ledöntenék a torkomon.

imdb: 7,5

rottentomatoes: 89 %

Büdzsé: 20 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 25,7 millió dollár
Eddigi összbevétel: 44,7 millió dollár