Anna Karenina (2012)

írta Nikodémus

Ez van: nem ússzuk meg Keira Knightleyt. De ha túltesszük magunkat azon, hogy Joe Wright legújabb filmjében már megint ügyeletes múzsájára osztotta a főszerepet, nagyon érdekes filmélménynek nézünk elébe. Az Anna Karenina ugyanis nem egy, a kosztüm-konjunktúrát meglovagló, újabb felesleges rókabőr-lehúzás, hanem nagyon is izgalmas adaptáció. S nem árul zsákbamacskát: öt perc után eldöntheted, hogy akarod-e a további két órát, vagy sem.

Hogy szeretni fogod-e avagy utálni a jórészt kosztümös, csipkés-fodros stílben utazó angol rendező legújabb dobását, az már az első jelenetből kiderül: egy színpadon vagyunk, s a mozgó díszletek közül egy elegáns úr bukkan elő, akit borbélya teátrális mozdulatokkal borotvál. Aztán mozdul a díszlet, forgatag kerekedik, s máris egy kis magánéleti zűr közepébe csöppenünk: Oblonszkij (Matthew Macfayden) frivol eleganciával lép túl azon a tényen, hogy bizony sokadszorra is megcsalta feleségét az aktuális nevelőnővel. Húga, Anna (Keira Knightley) azért utazik Szentpétervárról Moszkvába, hogy valahogy a lelkére beszéljen. A film első félórája sziporkázó ötlet-tűzijáték, mely a mindent összefoglaló báli jelenetben csúcsosodik ki. Hivatalnokok pecsételnek ritmusra, könnyed, táncszerű mozdulatokkal libbenünk át egyik jelenetből a másikba, miközben egy olajozottan megrendezett színházi előadás kulisszái pörögnek-forognak a háttérben. Minden kicsit stilizált, kicsit teátrális, kicsit mű. S ez a lényeg: mert Tolsztoj története nem feltétlenül és kizárólag Anna Karenina és Vronszkij gróf minden konvenciót félredobó szerelméről szól, hanem legalább annyira a korabeli orosz arisztokrácia képmutatásáról. Hamis világ ez, melyben mindenki szerepet játszik, egyetlen őszinte gesztust se látunk – tökéletes ötlet tehát az egészet a világot jelentő deszkákra helyezni. Tom Stoppard forgatókönyve jó ütemben őriz meg és hagy ki momentumokat a regényből, s nagyszerűen érzékelteti, mi is a cél: bemutatni egy hanyatló társadalom romló erkölcseit. Joe Wright pedig ezernyi apró képi ötlettel járul hozzá az élményhez, elég, ha csak a gőzösre, a lóversenyre vagy a korcsolyázásra gondolunk.

A formai és dramaturgiai játszadozás csúcspontja természetesen a bál, ahol Anna és Vronszkij végzetesen egymásba szeretnek. Döbbenetes munkával megtervezett, óraműpontossággal leforgatott képsorokat látunk, melyekben mindaz összesűrűsödik, ami a film lényege – konkrétan e filmé és a film mint médiumé egyaránt. Egyetlen hiba csúszott csupán a gépezetbe: a színészválasztás. Keira Knightley nem tehet arról, hogy testi adottságait tekintve nem alkalmas egy orosz arisztokratafeleség eljátszására, arról már inkább, hogy ehhez még kisugárzása sincs. Helyette kapunk egy tinédzseresen habókos csajt, akit úrnői ruhákba öltöztettek. Szenvedélye, öröme, bánata egyaránt fruskás – méltatlan a szerephez. Aaron Taylor-Johnsonnak Vronszkij gróf szerepében ugyan van néhány jó pillanata (az a nézés a „fedélközön” át, na az valóban perzselő), de sajnos megmarad könnyelmű, nyalka huszártisztnek, és nehezen érthető, miért is lesz belé szerelmes Anna. Jude Law jól mutat a megcsalt, kicsit rigorózus, de elvhű férj szerepében, s a mellékszereplők is becsülettel teljesítenek.

Hogy a központi szerelmi szál mennyire mesterkélt, jól mutatja annak párhuzamos párja: Levin (Domhnall Gleeson) egy gazdálkodó köznemes fiaként visszafogottan (bár kissé málészájúan) epekedik Kitty (Alicia Vikander) iránt, s jellemző, hogy a film legőszintébb jeleneteit ők kapják (s ekkor díszleteket sem tologatnak a háttérben – ez is jelzésértékű). Vikander amúgy is kiragyog bájos természetességével a szereposztásból, az a kockajáték-jelenetbéli tekintet (lásd képünk) lazán elsöpri az összes Knightley-sóvárgást, és egy pillanat alatt szerelmessé teszi a férfiszíveket. Nem véletlen, hogy amazzal szemben ez a történet boldogan végződik.

Joe Wright tehát ítélkezik, ez leplezetlenül kiderül a film végére: mintha igazat adna a megcsalt férjnek, ám szíve – minden önreflexív hókuszpókuszon túl – Levinnel, Kittyvel és a nagyvárosi képmutatás tökéletes ellentétének tekinthető vidéki élet keresetlenségével dobban együtt. Semmi színpad, semmi mesterkéltség, csak munkában eltelő boldog élet. Tolsztojnak se lenne ellenére ez az értelmezés.