Jason Reitmanra a Köszönjük, hogy rágyújtott film kapcsán figyelhettünk fel, elég magasra tette le a lécet, de a Junóval és az Egek urával ezt is sikerült átugrania. Diablo Cody az ismeretlenség szürke ködéből szó szerint kirobbant a Juno forgatókönyvével. Nagy jövőt jósoltak neki, de egyelőre úgy fest a helyzet ha nem vigyáz, könnyen feledésbe merülhet a neve. Reitman próbált biztosítani számára még némi időt a rivaldafényben, de a Pszichoszingliből már nem igazán kért a nép, pedig a rendező kihozta belőle, amit ki lehetett, a feel good mozi tökéletes ellenpéldáját szállította le (feel bad), amiből nem túl sok akad mostanság a piacon. Mavis Grey (Charlize Theron) egy összezuhant, kissé megcsömörlött elvált kissé gyerekes viselkedésű írónő, aki már rég megindult a lejtőn, elfogyott az ihlet. Minden reggel úgy ébred, mint aki éppen feltámad a halálból. (Talán nem kellene annyit innia?) A kiadója egy újabb könyvet vár tőle, ő azonban inkább visszautazik szülővárosába, ahol megpróbálja visszahódítani egykori szerelmét, az sem zavarja, hogy a férfi jó ideje nős és gyereke is van.
Charlize Theron tökéletesen hozza a főszerepet, akiről már a kezdet kezdetén leszűrhetjük, hogy bizony nem lehet vele könnyen kijönni, egy pszichológus számára érdekes alany lehetne, ha éppen a felnőtté válás témakörben szeretne egy könyvet összehozni. Egy illúzióvilágban élő, megkeseredett nőszemély, aki képtelen belátni, hogy nem a realitás talaján mozog, sokkal inkább egy fantáziavilágban él, ahol magán kívül nem érdekli semmi és senki. Erkölcsösség? Ugyan már, mire jó az. Pedig az erkölcse olyan szinten áll, mint népszerűsége. Az iránti érzett szimpátiánk sem verdesi az egeket, kedvelni ugyan nem lehet, inkább a sajnálatunkat vívja ki és okoz néhány vidám pillanatot. Reitman próbálja kerülgetni a kliséket, viszonylag sikeresen, de a morális dilemmákat is sikerült kihagyni belőle. 70 %-ot adnék rá, bizonyára dobott volna valamelyest rajta, ha Grey sorsa jobban érdekelt volna.
Olvasd tovább →
FilmDROID 
