A médium elszundít – Test (Ciało, 2015)

írta Nikodémus

Mégis mit várjon az ember egy olyan filmtől, aminek kezdőjelenetében a kötélről nemrég levágott öngyilkos egyszer csak feláll, és bizonytalan léptekkel elsétál a helyszínelők orra elől? Darabolós horrort? Misztikus thrillert? Malgorzata Szumowska lengyel rendező Test (Ciało) című filmje ebből is, abból is átemel egy-egy elemet, legfőképpen mégis egy rendhagyó családterápiáról mesél, megragadó empátiával és kuncogó humorral.

A magyar mozikat érthetetlen módon elkerülő alkotás mindhárom főszereplőjét már-már abszurd kezdőpontból indítja: a kiégett nyomozó (Janusz Gajos) rettenetes testcsonkítással járó bűnügyeknél helyszínel rezignáltan (filmünk szerencsére nem mutat, csak említ), kórosan anorexiás lánya (Justyna Suwala) szanatóriumban lakik és csoportterápiára jár, a kezelés vezetője (Maja Ostaszewska) pedig szabadidejében halottakkal társalog. Minden készen áll tehát egy olcsó ijesztegetős mozihoz, a kiábrándítóan szokványos receptet azonban gyorsan félredobja Szumowska, hogy valami sokkal izgalmasabbal szolgáljon nekünk. A rendező deformált testbe zárt lelkek kétségbeesett szabadulási kísérleteit veszi lajstromba egy magát katolikusnak mondó társadalom háttere előtt, a középpontban pedig a halál utáni élet reményének firtatása áll, sajátos közép-európai komikummal fűszerezve. A másfél órás játékidő alatt mindvégig szereplőink hétköznapi cselekedeteit figyelhetjük azokat néhol komikussá, néhol tragikussá növesztő nagyító alatt, a rendező és színészei pedig kivételes érzékenységgel vesznek részt a visszafogott össztáncban. Különösen Janusz Gajos kiváló a súlyos múlttal terhelt, agnosztikus bűnüldöző szerepében, ám az érzéseit önsanyargatásba fojtó lányát alakító Suwala, illetve a különös erőkkel kacérkodó, hideglelősen nyugodt terapeutát megformáló Ostaszewska sem marad el sokkal mögötte. Michal Englert operatőr meleg, cirógató fények és rideg, szürke nagytotálok kontrasztjából bontja ki a mai lengyel rögvalóság ellentmondásosságát, a forgatókönyvírók pedig a mindennapi banalitásból szárba szökkenő abszurd humort működtetik végig a cselekmény során, nagy hatásfokkal.

A lassú folyású történet alig reflektál közvetlenül a kortárs Lengyelország közéleti viszonyaira, néhány utalásból azonban leszűrhetjük, ez már nem az az idealizált baráti nemzet, melyet hitéért és kiállásáért csodálhatnánk: tagjai ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint bármely posztkommunista társadalom átlagembere. Felbukkan a vasfüggöny mögül még rajongott „nyugati életvitel” keserű fonákja, a gyakorlati materializmus, valamint az abba belefulladt ember kétségbeesett spirituális igényén élősködő ezotéria térhódítása. A filmet, mely végül mindkét eszmei tévutat elkerüli, látványos csattanóval zárja le Szumowska. A médium ugyanis, aki két lábon járó csodaszerként azonnali gyógyulást ígér, a szeánsz közben elszundít. A hitetlen(kedő) családfő és leánya egymásra néz, és elkezd nevetni.

A testbe zárt lelkek végre megmozdultak, s elindulnak egymás felé. Van még remény.

(Megjelent: Új Ember, 2016. május)