írta Nikodémus
„…, természetesen.” Ez a hátravetett határozószó (és néhány rokon értelmű párja) a hajtóereje, rákfenéje és kulcsa Kertész Imre Nobel-díjas regényének. A Sorstalanság egy fiatal fiú kiavatás-története egy rezignált író borzongatóan szenvtelen előadásmódjában. Hetven éve ezen a napon szabadult fel a buchenwaldi koncentrációs tábor, s tíz éve, hogy bemutatták az író művéből készült filmet.
Ahhoz, hogy értelme legyen beszélni arról, milyen lett Koltai Lajos filmje, a forrásműről is szólni kell. A Sorstalanság ugyanis nem könnyű olvasmány: korántsem illeszkedik a könnyzacskó-durrogtatással felvizezett Hollywood-lektűrbe, az elemi gonoszt megjeleníteni kívánó elborzasztás-történetek sorába, egyszóval: a témáját kerek történésként elgondoló holokauszt-irodalomba. A Sorstalanság először is kamasztörténet, mely egy fiú világra való rányílását meséli el – tragikus körülmény, hogy épp egy olyan történelmi korban élt, amikor mindezt a soá adta meg neki. Felháborító gondolatnak tűnik, pedig erről van szó: Köves Gyuri kamasz-tapasztalata a fokozódó félelem, az elhurcolás, a túlélési praktikák és a gázkamra fenyegető közelsége. S ezt ő természetesnek veszi, s nem véletlenül beszél „a koncentrációs táborok boldogságáról.” Botrányos mondat, kétségtelen, és a megvalósult film zárójelenetébe nem is illik bele. Mégis, a regény kőkemény világának egyetlen hírnöke ez a zárómonológ, mely hitelesíteni próbál egy milliárdokból készült, koncepciójában teljesen elhibázott adaptációt.
Koltai Lajos ugyanis szépelgő képekkel, illemtudó rendezéssel a történetet filmesíti meg, nem a szöveget. Látjuk, amint főhősünk (az ábrándos tekintetű Nagy Marcell alakításában) eszik, sétál, játszik, évődik, s gyerekvilágára szinte alig van hatással a közeledő rémség. Amikor pedig eléri a szenvedés, passzív marad, a néző pedig nem tud szurkolni neki, hisz nem ismeri. Bamba kissrácként lézeng ide-oda régi és új világában, és szinte rezignáltan fogad minden, saját életével kapcsolatos fordulatot. Szövegben mindez működhet, a filmvásznon azonban csúfosan elbukik a kísérlet: a szép kiállítású díszletek, a lírai kompozíció és a minden jelenet-beállítással érezhetően elérni kívánt mívesség nem helyettesíti az alapvető azonosulási pontok hiányát.
Kertész forgatókönyve talán kínált volna ilyeneket, a rendezés azonban ezt is agyon csapja: a párbeszédek tragikus mellékzöngéje, az elharapott mondatok közötti csönd elillan, hogy mesterkéltségnek, életidegen szavalásnak és kínos keresettségnek adja át helyét. Igen, ennyit számít a színészvezetés (hiánya): a szereplők sokszor zavartan deklamálják mondataikat, amelyekkel láthatóan alig tudnak kezdeni valamit. Önazonos figura egyébként is alig található a filmben, talán csak az amerikai katona (Daniel Craig) figurája az, akiről mindvégig tudható, honnan jön és merre tart.
A Sorstalanság vissza-visszatérő refrénje, az a bizonyos „természetesen” egy további, megrendítő értelmezést is kínál. Ugyan a fiatal Köves Gyuri az, akivel megtörténnek a dolgok, ám a történetet későbbi, felnőtt önmaga meséli el, aki félelmetes rezignáltsággal veszi tudomásul, hogy a háború, a pusztítás, a láger és a náci tömeggyilkosság „természetes.” Kegyetlen diagnózisa ez a világ végzetes romlottságának. S amikor Gyuri a gyengélkedőre kerül, eltűnik a hátravetett határozószó: a szeretet és a törődés megnyilvánulásával hősünk nem tud mit kezdeni. Mindennek semmi nyoma a filmben, ahol az egzisztenciális döbbenetet szépiás képekkel, elegáns vonulással (és dülöngéléssel) és Ennio Morricone idegesítően émelygős filmzenéjével próbálják kicsiholni.
Emblematikus a film villamos-jelenete, amikor Gyuri beszélgetésbe elegyedik egy jószándékú úrral (Lukáts Andor), aki a kalauz akadékoskodását legyűrve jegyet vesz neki. Az idegen kedvesen érdeklődik, ám a fiútól szokatlan válaszokat kap, csodálkozása pedig egyre nő. Mi talán megértenénk Gyurit, miért ismétli egyre: „attól függ”, „természetes”, de ehhez a film semmit sem alapoz meg, Koltai Lajos pedig hasonlatossá válik az empatikus, ám értetlen úrhoz, akit csak saját, igaznak vélt kategóriái érdekelnek, nem egy fiú személyes története.
Talán lehetett volna rendes filmet csinálni Kertész regényéből, ám a végül elkészült presztízsmozi alkotói – egy, létrejötte során szintén sok vitát kiváltott ikerfilm, a Hídember készítőivel ellentétben – semmit sem értettek meg az író eredeti szándékaiból. Így pedig veszélyes dolog reprezentatív vállalkozásba fogni, hisz az eredmény könnyen kínos torzóvá silányulhat. Nem dolgom a szándékokat kutatni, de jobb abban a hitben maradnom, hogy naiv jószándék munkált Koltai Lajosban, és nem a sanda számítás. Mert utóbbi esetben a felelősség sokkal nagyobb, a feltételezés sokkal súlyosabb: tevőleges részvállalás a dicstelen „holokauszt-bohóckodásban.”
Az örök igazság, miszerint a könyvadaptációk túlnyomó többsége nem ér fel a forrásműhöz, a Sorstalanságra fokozottan igaz: hagyni kell ezt a filmet, és el kell olvasni a regényt. Végig kell küzdeni magunkat rajta – természetesen.
- Beteljesedett – Dűne: Második rész (Dune: Part Two) - 2024. április 21.
- Vaskarom (The Iron Claw) - 2024. április 07.
- Egy zuhanás anatómiája / Tűzvörös égbolt - 2024. március 31.
- Téli szünet (The Holdovers) - 2024. március 10.
- A három testőr: D’Artagnan / Szeánsz Velencében / Wonka - 2024. február 25.
- Maestro / Priscilla - 2024. február 18.
- Útkeresésben – 2023 magyar filmes termése - 2024. február 11.
- Előző életek (Past Lives) - 2024. február 04.
- Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) / Napóleon (Napoleon) - 2024. január 28.
- Top 10 – 2023 - 2024. január 21.
Ez a film már akkor is undorító és gyötrelmes volt mikor még nem voltam antiszemita….
De gondolom a célközönség akinek szánták elégedett.
Aki bunkó, mindig bunkó, Clash.
Akinek meg nem inge nem veszi magára 🙂
De attól ez még úgy van ahogy mondod aki bunkó az bunkó….
Ez amolyan tudom, hogy tudod, hogy tudom? 😛
Nem tudom.
Csak veszem a célzást, bár nem tudom mitől lennék bunko.
Ellenben aki ismeretlenül lebunkózik valakit, vajon kívül kerül a bunkóságon?
Clash, olyan vagyok, mint egy kaméleon, tehát nem esik azon kívűl, de én adaptáltam egy emberi megnyílvánulást,max direktebb módon.
Ritka gyenge film. A bokorhajú gyerek meg piszok ellenszenves volt, alig vártam vége legyen, még anno a moziban. (suliból mentünk asszem még annak idején, nem önszántamból láttam) 🙂
Látom nem maradtam le semmiről. Ez a cikk több emléket is előhozott bennem. Anno 2005-ben nekünk is ez volt a sulis évi “kötelező” mozizás nyolcadikban. Utban a mozi fele megtudtuk, hogy a hetedikeseknek, és a fiatalabbaknak a másik teremben a Star Wars III-at adják. Mi véletlenül abba a terembe mentünk be :). Pár évvel később kihúztam szóbeli érettségin a film elemzését. Úgy érettségiztem 5-ösre, hogy se nem olvastam, se nem láttam azóta sem…
A könyvről szóló valódi, teljesen lemeztelenített kritikát csak azért merem ajánlani, mert sok félreértést lehet elkerülni a tisztán látással:
http://tombobb.blog.hu/2015/02/15/a_sors_sorstalansaga
A “beszélni tudó majomig” tudtam komolyan venni.
Az, aki a terjedelmet percenkénti betűírásra leosztja, a téma ürügyén elmeséli a fél írói életét, kétségbe vonja az illető identitását meg minduntalan érezteti rasszizmusát, azt nem tudom partnernek tekinteni a könyvről és a filmről szóló vitában. Ez nem tisztánlátás, ez szofisztikáltan előadott sötét indulatcsomó, mely önnön előítéletéhez fabrikál utólag igazoló érveket (ahogy a kommunisták szokták egyébként).
Egyetértek:
ÉS sajnos azzal is hogy a film nem lett túl fényes. Finoman szólva:
A könyvnek már annál inkább van művészi értéke. Szerény véleményem szerint nem Nobel-díjas alkotás (de mégis mi számít annak. Relatív.) de értékelhető, szép könyv egy ronda témáról.
: = .