0

Egy évem Salingerrel (My Salinger Year, 2020)

írta Nikodémus

A rendező egyik korábbi filmjéről itt írtunk.

Meleg színek, kellemes háttérzene, bögrényi illatos kávé és egy jó könyv – mi sem kell több egy csöndes elmélyültségben töltött estéhez. S ugyanennyi elég Philippe Falardeu Joanna Rakoff könnyed önéletrajzi lektűrjéből készült új filmjéhez is, amely értelmünk helyett beleérzésünkre próbál támaszkodni – talán túlságosan is, ám ha betekinthetünk egy menő New York-i irodalmi ügynökség kulisszái mögé, megcsodálhatjuk két kiváló színésznő finom összjátékát, és integethetünk J. D. Salingernek (persze szigorúan csak távolról), egyáltalán nem bánjuk a könnyen csúszó nyári filmélményt.

Hősünk, a fiatal Joanna (Margaret Qualley) épp most érkezett meg New Yorkba, minden amerikai bölcsészjelölt álomvárosába. Egyetemi tanulmányait szakította meg, hogy szippanthasson kicsit az inspiráló környezetből – író akar lenni ugyanis, mégpedig különleges író. Szintén művészi álmokat dédelgető barátját, Karlt (Hamza Haq) odahagyta, albérletet keres, és jelentkezik egy irodalmi ügynökséghez, egyelőre titkárnőnek. A cselekmény ugyan a kilencvenes években játszódik, de mintha legalább még két évtizedet visszaugrottunk volna az időben: barátságos lambériák, régimódi írógépek, gondosan megcímzett levelek és egy arisztokratikus, kissé zsémbes főnök, Margaret (Sigourney Weaver) fogad minket az új munkahelyen. Joanna megilletődötten pislogó szemekkel munkához lát: az ügynökség legfontosabb írójának, a hírhedten zárkózott J. D. Salingernek címzett olvasói levelekre kell kimért stílusban, elutasítólag válaszolgatnia. Az írópalánta azonban csakhamar kibújik az asszisztensből, bájos mosollyal kísért szabályszegései pedig végül kivívják főnökének megbecsülését.

Az Egy évem Salingerrel kellemesen szellős forgatókönyve a film címéhez illően nem is kínál ennél többet, Falardeau azonban, ahogy szokta, most is a finom apróságokra irányítja figyelmünket. Felnövéstörténetet látunk (sőt, mindjárt kettőt), ám a nyilvánvalóan adódó Az ördög Pradát visel-párhuzamok vagy látványos fordulatok helyett rendezőnk a lelki folyamatokat igyekszik ábrázolni. Nagy segítségére van ebben a film főszereplőpárosa, akik egymás rezdüléseire mindvégig figyelve, okos visszafogottsággal játszanak. Sigourney Weaver fölényes rutinnal hozza a sokat tapasztalt, kissé rigorózus, idővel azonban megenyhülő főnököt, a film fénypontja mégis Margaret Qualley, akinek kislányos bájától nehéz szabadulni. Légies szépsége, táncos mozgása, hamvas fiatalsága megragadó, mégis leginkább arcával, tekintetével játszik: lefegyverző őszinteséggel ül ki vonásaira minden átélt érzelem. Vele bízvást tudunk lelkesedni, ujjongani, évődni és szomorkodni – ő járja ugyan be a legnagyobb utat a cselekményben, mégis úgy érezzük, mozdulatlan középpont: vonzásában kel életre a többi mellékalak.

S itt érkezünk el Falardeau filmjének lényegéhez: a hétköznapi élet csendes drámáinak empatikus ábrázolásához. Az Egy évem Salingerrel hangzatos tanulságok vagy szájba rágott társadalmi mondanivaló helyett bevezeti nézőjét egy sajátos mikrovilágba, ahol épp ugyanolyan emberek élnek – szeretnek, utálkoznak, örülnek vagy sírnak –, mint mi. Csendes ellenállás ez a napjainkban káros privilégizáltságról, klímapánikról vagy különféle kisebbségek diszkriminációjáról prédikáló kortárs közéletben. Nem is érte el a mértékadó(nak tartott) orgánumok ingerküszöbét. De ne bánjuk ezt, hiszen a különösebb meglepetésekkel nem szolgáló játékidő alatt egy csodás bizalomjátéknak lehetünk tanúi.

Enyhe cinizmussal terhelt mély élettapasztalat találkozik fiatalos, naiv elszántsággal. Néhány jelenet erejéig hűvösen méregetik egymást, s fokozatos egymásra hangolódásuk csúcspontja egy kritikus pillanatban kivirágzó hirtelen ölelés. Hasonló tétovasággal közelít nézőjéhez filmünk is, szégyellőssége szinte csöndes kihívás a bántó azonnaliság bűvkörében élő korszellem számára. Ha már elfelejtettük volna, mi is az az intimitás, Falardeau giccs, közhelyek és melodráma nélkül mutatja meg nekünk – meleg színek, kellemes háttérzene és egy bögre illatos kávé kíséretében.

(Megjelent: Új Ember, 2021. július)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *