0

Ha Isten úgy akarja (Se Dio vuole, 2015)

írta Nikodémus

Nincs igazi hit kétség nélkül – szól a széles körben emlegetett bölcsesség, ám ha komolyabban belegondolunk hit és kétség viszonyába, már nem is olyan egyértelmű a dolog. Edoardo Maria Falcone filmje, a hazai mozikban öt éve bemutatott Ha Isten úgy akarja szokatlan modorban, ám remek éleslátással járja körbe kétely és meggyőződés kapcsolatát.

Elsőként mindjárt azzal, hogy várakozásainkkal ellenkező végpontból indítja történetét: két főhősének, egy apának és fiának szemernyi kétsége sincs nemrég meghozott döntése felől. Andrea (Enrico Oetiker) ünnepélyesen bejelenti izguló családjának, hogy félbehagyja orvosi tanulmányait, s papi pályára lép. A rokonság meghatottan örül a fejleménynek, az egyetlen kivétel a családfő: Tommaso (Marco Giallini), az elismert szívsebész a tudomány embereként nem képes elfogadni fia hivatás-választását, s elhatározza, bebizonyítja ország-világ előtt, hogy a vallás egy idejétmúlt humbug, melyből jobb minél gyorsabban kinőni. Szilárdan vallott meggyőződésük nem is állhatna távolabb egymástól, Tommaso pedig megkezdi hadjáratát az állítólagos szemfényvesztés ellen. Hamarosan kiderül, hogy sokkal izgalmasabb figura, mint a frissen megtalált hit örömében úszó fiúé, ám utóbbi mentora, a pap csakhamar felzárkózik dacosan ateista főszereplőnkhöz.

Vele tulajdonképpen egészen konvencionális helyzetben, egy fiataloknak tartott katekézis közben találkozunk először. Pietro atya (Alessandro Gassman) tökéletesen érzi a közeget: laza, humoros, képben van a fiatalokat érdeklő dolgokkal kapcsolatban, s ügyesen kommunikálva, hitelesen adja át a jézusi üzenetet. Emellett farmerban jár, motorozik és saját kezűleg festi ki templomát – s mindezt nem azért teszi, hogy mások elvárásainak megfeleljen, egyszerűen így érzi jól magát a bőrében. S közben minden tettével Isten evangéliumát hirdeti. Mondanunk sem kell, ez a pap-kép meglehetősen távol áll attól a felsőbbrendűségét minduntalan érzékeltető, szentbeszédeiben rózsaszín lózungokat eregető, ám egyébként meglehetősen merev és korlátolt lelkipásztor képzetétől, ahogyan az egyházat kívülről szemlélők gyakran – jegyezzük meg: általánosítva és túlzóan – látják a papságot. Edoardo Maria Falcone szerencsére nem esik ebbe a hibába: Pietro atya figuráját nem löki a másik véglet felé, inkább tudtunkra adja, hogy egy hithű, ám két lábbal a földön álló emberről van szó.

Meg is indul kettejük szimbolikus küzdelme, melynek során Tommaso próbál ugyan kétséget ébreszteni Pietro atyában, ám néhány mulattató, ám tanulságos epizód után maga kénytelen rádöbbenni, hogy kétségek gyötrik. Közben – tán tudattalanul – a klasszikus hármas csábítást alkalmazza (a hírnév, a pénz és a gyönyör lehetőségét egyaránt felkínálja neki), Pietro atya azonban kitűnően vizsgázik, a film utolsó harmadában pedig már csak villanásszerű epizódokat kapunk a család többi tagjának szintén felfordult életéből. Egy meglehetősen ügyetlen jelenetben az is kiderül, hogy a kezdeti atyai aggodalom tárgytalanná lesz, a merész és nyitott befejezés azonban egyértelművé teszi, hogy filmünk legnagyobb tétje mindvégig a most már szelíden tűnődő sebészorvos belső útja volt.

Nincs igazi kétség hit nélkül – a jól ismert szólás megfordítása lényegbevágó igazságra világít rá: ha kételkedünk, az egyúttal azt is jelenti, már hiszünk valamiben. Így élteti és öli meg egyszerre kétkedésünk minden pillanatban hitünket – szüntelenül egymásból táplálkoznak a bizonyosság felé vezető úton.

(Megjelent: A Szív, 2016. március)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *