Nézd, ki van itt (Er ist wieder da, 2015)

írta Nikodémus

Nehéz megítélni innen, egy kis közép-európai országból, hogy Németország feldolgozta-e már a náci múltat. Elő pillantásra úgy tűnik, igen, könyvek, zenék, filmek garmadája jelent meg a témában, kialakítva a képet, hogy a németek különösen ügyelnek saját történelmi traumáik gondos elővételére, újraemésztésére és megoldására. Miért okoz mégis botrányt egy, immár a XXI. században megjelent vékony könyvecske? Timur Vermes Nézd, ki van itt című szatírája – övezze bár felháborodás, lebiggyesztett ajkak vagy piruló félrenézés – olyan alapötlettel bír, ami filmért kiáltott. Ami gyorsan meg is jött.

A Führer (Oliver Masucci) egy berlini lakótelep játszóterén találja magát, kissé füstösen, szédülve. Feltápászkodik, kikérdezi az ámuló helyi gyerekeket, és csakhamar egy újságosba botlik. Itt olvassa: 2011. nyarát írjuk. Az újságos hibbant hajléktalannak nézi, egyenruháját látva elkerekedik a járókelők szeme, és szinte törvényszerű, hogy megtalálja egy tévés. Utóbbi, Fabian Sawatzki (Fabian Busch) épp összecsomagolni készült munkahelyén, a helyi kereskedelmi adótól ugyanis kirúgták, miközben menedzsment-váltás zajlik. Sawatzki filmezni kezdi az érdekes embert, bemutatja anyukájának, szállást és ételt ad neki, ám egyre nyúltabb képpel tapasztalja, hogy Hitler bizony nem esik ki a szerepéből. Nem sok híja, hogy a tévében végezze, főműsoridőben.

A regény E/1-nézőpontú történetmesélését értelemszerűen nem lehetett filmvászonra átmenteni, ám főszereplőnkkel a kezdeti mulatságos kalandok után egyre inkább szimpatizálunk. No nem azért, mert hatékonyan sugározná felénk is a náci tanokat (bár a propaganda erejéről szőtt illúziók tagadásának jó kis fricska lenne ez), hanem mert zavarbaejtően koherens az, amit mond. A regényhez hasonlóan ugyanis a film is elsősorban a jelen Németországához szól, akinek becses polgárai ellustultak, érdektelenek, hazug médiát üzemeltetnek, és úgy általában: hiába élnek demokráciában, nem lettek öntudatos demokraták. Bizony kényelmetlen ezt hallgatni a Führer szájából, de van itt még más is. A kereskedelmi tévé gátlástalan természetességgel csap le a nagy sztorira, és pár híradós tudósítás és talkshow-beszélgetés után hetek alatt önálló műsort adnak az egyenruhában feszítő főnácinak. Döbbenetes pillanat, amikor a producer a műsor gegcsapatának zsidó-vicceit hallgatja, miközben próbál úgy tenni, mintha politikailag korrekt maradna.

Hát nem tud, ahogy a többi szereplő sem, akik leginkább csetlenek-botlanak ebben a jórészt szkeccsekből felépülő, epizodikus cselekményben. A film mentségére szóljon, a regény is nagyjából így néz ki, ám ami jól működik írásban, kevésbé elfogadható nagyvásznon. A médiakritika viszont éles és pontos: kegyetlen tükröt tart a kortárs kütyüfüggés elé. Führerünk ugyanis öt perc alatt levágja, hogy ez a lapos izé, amit tévének hívnak, mekkora hatalom, ugyanakkor micsoda butító-eszköz. Szintén vérfagyasztó végignézni, hogy németországi körútja során, útszéli kocsmákban hergelődve hányan egyetértenek a náci eszmék bizonyos alapjaival, s félve-röhögve ugyan, kandi kamerát sandítva, de emelik karjukat Heil, Hitler!-re. Apropó, kandi kamera: van több jelenet a filmben, amit rejtett kamerával vettek fel, valódinak ábrázolva a szituációt: a színész tényleg beöltözött, tényleg szereztek neki egy Mercedest, és tényleg végigparádéztatták (többek között) Berlin főutcáján.

Vannak nagy ötletek David Wnendt filmjében (pl. az egykori nácipárt utódainál tett látogatás vagy a YouTube-Hitler gyors tündöklése és bukása), de a játékidő vége felé egyre több a mesterkélt poén (pl. emberünk az internettel ismerkedik), a finálé pedig fennkölt üzenetet próbál közvetíteni, ám a sokszoros csavarral kisszerűségbe fullad. Egyetlen szál van, ami a regényhez képest a filmalkotók leleménye: a kiskutyáé (fel is került a plakátra), ami csattanójával okosan világít rá a kortárs liberális(nak mondott) nyugati középosztály mélységes képmutatására.

Előkerül még a menekültprobléma (szintén kissé erőltetetten), a sérült nemzettudat, az általános elpuhultság és a kattintásvadász felszínesség, a Nézd, ki van itt azonban nem áll össze egységes szatírává, s bár megtanuljuk belőle, hogy most már lehet a nácizmuson is vihogni, végső soron hatástalan marad. Valahogy úgy, ahogy a könyv körül is elcsendesedtek a hullámok.