0

Utóhatás és előzmény: SW VII-IX. regényben elbeszélve

írta Nikodémus

2014. április 25-ét örökre megjegyezték a világ Star Wars-rajongói: az immár másfél éve tulaj Disney ekkor törölte el az SW Expanded Universe-t, annak összes regényével, képregényével, videójátékával, fanfiction-jével és egyebével, hogy helyet készítsen saját, új filmes trilógiájának, és mellesleg új, valamelyest koherensebb kánont hozzon létre. A lépés meglehetősen barátságtalannak tűnt egy olyan mozimítosz esetében, ahol a filmek kisebb-nagyobb hiányait a rajongók töltötték meg élettel, magyarázattal, odaköltött történetekkel. No de lássuk, mit sikerült az egykori Timothy Zahn– és Kevin J. Anderson-regények helyébe léptetni!

Utóhatás-trilógia

A legnagyobb promóciót természetesen Chuck Wendig idejekorán elindított Utóhatás (Aftermath)-trilógiája kapta, mely alapozásként A Jedi visszatér utáni közvetlen eseményekkel foglalkozik. A Császár halott (akkor még nem sejtettük, hogy sajnos mégse…), a Birodalom az endori csata után gyors porladásba kezd, az Új Köztársaság nagy csinnadrattával megalakul, a megmaradt birodalmi tábornokok és hadurak pedig kétségbeesetten veszekednek egymással. Wedge Antilles, a felkelés érdemdús pilótája egy titokzatos peremvidéki bolygó, az Akiva felé tart, mert fülest kapott barátaitól, hogy a nem különösebben jelentős égitesten valami titkos szerveződés készülődik. Talán új csempészhordák fognak össze, hogy a zavarosban halásszanak? Vagy a Birodalom maradéka készül csapást mérni a friss Köztársaságra?… Wedge természetesen utánajár a dolognak, és amit talál az minden képzeletét felülmúlja.

Mert hát az a való életben sem nagyon létezik, hogy megnyerünk egy csatát, és akkor azonnal vége a háborúnak is… George Lucas tökéletes(nek látszó) hepiendje után ebbe próbál belekapaszkodni a regény-sorozat, s régi és új szereplők ügyes keverésével eléri, hogy igazi Star Wars-hangulatba kerüljünk már az első oldalakon. Az Akiva bolygó végül szinte a teljes első regény kulcshelyszíne lesz, ahol megismerkedünk Rae Sloane birodalmi admirálissal, illetve összerázódik az a csapat, amelyet ezután még két köteten keresztül követni fogunk a végkifejletig. Van köztük egy, a Lázadásért fiát is elhagyó anya (Norra Wexley); egy zabrak fejvadász, aki a megbolydult politikai viszonyok közepette munkanélküli lett; egy kiábrándult birodalmi tiszt, egy forrófejű lázadó pilóta, és persze Wedge, akire mindannyian élő legendaként, egymásra meg mély gyanakvással tekintenek. Legalábbis kezdetben.

Külföldi kritikák sokasága szólt Wendig bosszantóan egysíkú stílusáról, ez a magyar verziónál egyáltalán nem érezhető (pacsi a fordítóknak), a történetvezetési egyenetlenségek azonban részben igen: az író érezhetően próbálja a kaland-dramaturgiát és a politikai vonatkozásokat együtt, gyakran párhuzamosan működtetni, ám itt-ott inog az egyensúly. A hangvétel viszont remekül el van találva, gyakran meglepő fordulatokkal, váratlan húzásokkal. Külön említendő az a történetmesélési bravúr, amit eddig nem tapasztaltam egy Star Wars-regényben sem: a fő szálat időnként megtöri egy-egy rövid, de annál intenzívebb kitekintés a múltba, a jövőbe vagy akár a jelenbe, ám egészen más helyszínen. Ezek a pillanatképek tudósítanak arról, mekkora nehézségekkel kellett szembenéznie az éledező Új Köztársaságnak, töredezettségük pedig remekül illusztrálja azt a zavaros időszakot, amit hőseink most megélnek.

A regények szervezőereje ez a fura átmenetiség, a kötetek talán egyetlen biztos pontjai a kulcsbolygók: az elsőben az Akiván zajlanak az események, a másodikban elutazunk Csubakka szülőbolygójára, a harmadik pedig a Jakku-ra, az ott lezajlott döntő ütközetre irányítja figyelmünket. Karaktereink alapvetően rendben vannak (kevéssé emlékezetesek), a főfilmek főszereplőiről (Leia, Han, Csubakka) pedig úgyis tudjuk, hogy nem eshet bántódásuk. Luke-ra szinte utalás sincs (ez csak növeli rejtélyességét az új kánonban), Jar-Jar sorsa megrendítő fordulatot kap (nem viccelek!), s néhány sorral a későbbiekre is utal Wendig: szó kerül a Császár titkos B-(vagy C-)tervéről, és Hux eredettörténete is beindul (meglepően ügyes felvezetéssel). Leia amolyan győztes mentorként keveset van jelen az oldalakon, ám már érezhető, hogy nő a feszültség közte és a túlságosan naiv Mon Mothma között. Készülődik a törés…

Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik

A filmregények a Star Wars világában eleve vesztésre állnak: ha jók, elismerően hümmögünk (hozzá ugyanis nem adnak semmit a filmélményhez), ha rosszak, akkor pedig még utólag is rombolhatják a filmélményt, rámutatva az adott mozi mozgóképes gyengeségeire. A klasszikus trilógia kötetei ezért nem is igazi filmregények, hanem amolyan irodalmi forgatókönyv-félék, amiket Lucas szükséges rosszként, gyakran taktikai megfontolások miatt (a stúdióval való egyezkedés közepette) adatott ki. Az előzmény-trilógia ebből a szempontból már más tészta, ahonnan kiemelkedik Matthew Stover A sith-ek bosszúja-regénye. Az ugyanis képes volt a prequelek amúgyis legfajsúlyosabb darabjának több vonatkozását elmélyíteni, megvilágítani, s hihetőbbé tenni Anakin átállását. A Disney-korszak filmregény-termése mindennek fényében eddig meglehetősen felemás.

JJ. Abrams hihetetlenül nehéz, ugyanakkor könnyű feladatra vállalkozott Az ébredő Erő megrendezésével: újra kellett csiholnia a tüzet milliónyi SW-rajongó szívében, és be kellett indítania egy teljesen új sztorit. A végeredmény nosztalgiafaktoráról és önismétléséről megoszlanak a vélemények, Alan Dean Foster regénye azonban szinte egyértelmű csalódás. Az író stílusa meglehetősen száraz, a történetvezetés pedig megmutatja a filmforgatókönyv látványos hiányosságait: a ritmus hiányát (miközben állandóan rohanunk) és a karakterek kidolgozatlanságát. A film ismeretében tényleg csupán egy lábjegyzet a regény, amely egyetlen ponton próbálja meg kitömögetni a forgatókönyv hiányosságait: Poe eltűnésekor. Van egy sivatagi jelenetsorunk a regényben az ő főszereplésével, de az nem vezet sehová, mi több, össze sem köti ezt a szálat a merész vadászpilóta későbbi felbukkanásával…

Jason Fry ellenben megugorja a szintet Az utolsó Jedik könyvváltozatával, sőt, egészen emlékezetes regényt tesz le az asztalra. Az ok tehetségén túl valószínűleg Rian Johnson alaposan kidolgozott forgatókönyve lehetett, melynek alapján az utóbbi évtizedek legszabálytalanabb (s szerintem egyúttal a legfigyelemreméltóbb) Star Wars-filmje született. Fry nem kíméli magát (sem az olvasót), mindjárt egy sokkoló szekvenciával indít, és a cselekmény során végig érezni, hogy nagy kedvvel írja a történetet, feldíszítve azt kisebb-nagyobb vonatkozásokkal, amelyek a filmből kimaradtak (vagy eleve be se kerültek). Az utolsó Jedik egyik fő hibájának tartott döcögős karakterfejlődések itt szépen kisimulnak: Poe és Rose jellemfejlődése egyaránt érthető, átélhető. Luke sok indulatot kiváltó figurája természetesen nem változik meg a nagyvásznon látottakhoz képest, mélységes kiábrándultsága azonban valamelyest érthetőbb lesz, és Reyjel való kapcsolata is újabb dimenziókat kap.

Az első recenziók szerint a zárófilm Skywalker kora Rae Carson által írt (augusztusban magyarul is megjelenő) regényváltozata is kiválóan sikerült, ami némi gyógyír lehet az egyébként rémisztően gyenge filmre a rajongóknak. Hátha…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *