Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig (The Last Dance) minisorozat

írta Nikodémus

Chicago Bulls – ha kimondom a nevet, szinte mindenki, aki a kilencvenes években volt kiskamasz Magyarországon, már sorolja is a neveket: Pippen, Rodman, Kukoč… és persze mind közül a legnagyobb: Michael “Air” Jordan. A rendszerváltás utáni színes-szagos-sikamlós években totálisan lerohant minket a nyugati popkultúra olyan jelenségekkel, mint a Turbo rágó, a kvarcjáték vagy a Baywatch sorozat, s közéjük tartozott Chicago felhős városának csodacsapata, amelyről azt se tudtuk, pontosan hány bajnokságot is nyert és hogyan (internet híján ritkás újságokból, kincsként őrzött brosúrákból, ragasztgatós albumokból és német kereskedelmi tévékből lehetett infókat szerezni), a Bulls mégis elképesztően menő volt. S most, két évtizeddel később a végére járhatunk a nagy sztorinak.

Történt ugyanis, hogy az NBA 1997-98-as idénye során egy kamerastáb engedélyt kapott arra, hogy az akkor már ötgyűrűs, kiöregedőben lévő csapat minden mozdulatát árnyékként kövesse: öltözőből be és ki, edzés, zrika, buli, sajttájok és buszutak – szóval testközelből figyelhették a félistenné növesztett kosárhősöket. Adam Silver, az ötlet gazdája úgy volt vele, ha soha nem publikálják az anyagot, legalább lesz egy jó drágán leforgatott házivideója saját ikonjairól. A sokórás felvételköteg jogait Michael Jordan a Bullsszal közösen birtokolta, és 20 évig nagyjából egy széfben feküdhetett, sokak fantáziáját izgatva. Jordan végül 2016 körül beadta a derekát, és Jordan Hehir vezényletével tízórás, exkluzív dokusorozat készült, amit az idei NBA-döntő idejére időzítettek volna, ám az ESPN és a Netflix úgy döntött, a koronavírus-járvány idején előrehozza áprilisra a premiert. Tökéletes időzítés: a Tiger King gyors elhalványulása után a The Last Dance lett az, amit megemelt a felhajtás. S joggal, ugyanis a manipulált redneck-trash-sel ellentétben ez vérprofi munka. Jordan producersége pedig ki is jelöli az alapvető irányát – ezt érdemes észben tartanunk, miközben a nemrég véget ért sorozatot nézzük.

Onnan indulunk, hogy Jerry Krause, a Chicago Bulls általános menedzsere kijelenti, a bajnokságokat nem játékosok, nem csapat, hanem a franchise nyeri, és hogy bármi történik, Phil Jackson edzőt elküldi a következő idény végén. Ez vet némi hullámzást a csapat háza táján: Pippen több fizuért, Jordan több tiszteletért küzd, Rodman pedig csinálja, amit mindig is szokott: lepattanózik és bulizik. Az egység szakadozóban, Jackson pedig az utolsó táncnak nevezi el az előttük álló idényt (innen a cím). A ráérős időugrásokkal operáló sorozat ezután szép lassan felfedi a múltat: a Bulls szerény kezdeteit, Jordan családi hátterét és karrierjét, és persze társakról, valamint az edzőről is bőven szó esik. Akadnak nagy megdöbbenések és mosolyogtató sztorik, a tempó épp kellemes, a dramaturgia amolyan hollywoodias… az egészről süt, hogy egy hatalmas, pompázatos szobornak készült Michael Jordan számára.

S ez az amúgy történelmi sorozat tán legnagyobb fogyatékossága: szinte mindent főhőse szemével láttat. Jordan pedig nem rest mélyen elhallgatni, agresszíven megváltoztatni, félreértelmezni a számára kellemetlen dolgokat. Öt perc alatt elintézik (és meglehetősen gyengén magyarázzák ki) például azt, miért is vonult vissza Jordan az első bajnoki triplázás után 1993-ban (az összeesküvés-elméletek elhatalmasodó szerencsejáték-szenvedélyről és adósságokról szólnak, a merészebbek Jordan rajongásig szeretett édesapjának tragikus halálát is ennek tulajdonítják). Jordan pedig szeret különbejáratú privát ellenségeket falra festetni: Jerry Krause különösen rossz színben tűnik fel (halála miatt pedig már nem tudja megvédeni magát), a bajnoki Detroit Pistons (a “bad boys” ugyebár) tagjai szintén, és sokszor a csapattársak is áldozatul estek Jordan kegyelmet nem ismerő maximalizmusának, aki edzésről edzésre cikizte az épp sorra kerülő kollégát. Kukoč leckéztetése a ’92-es nyári olimpián már-már legendás, de megkapta a magáét Steve Kerr vagy Horace Grant is.

Mindezek ellenére tényleg felemelő végignézni, ahogy szisztematikus munkával egy lesajnált keleti kiscsapatból az épp szórakoztatóipari biznisszé váló NBA legnagyobb királya lesz, olyan karakterekkel, mint az egyik nagydöntő közepén Las Vegasba simán lelécelő Rodman, aki excentrikus kinézetével és viselkedésével pompásan tereli el a figyelmet arról, mennyire kiváló lepattanózó volt (amit rengeteg videózással fejlesztett!) vagy Phil Jackson, aki tökélyre fejleszti a háromszögelős rendszert, emellett pedig zen-budhizmussal és indián spiritualizmussal kezeli (sikeresen) a sztáregókat. A celebfaktor szintén megvan: mások mellett feltűnik néhány pillanatra Leonardo DiCaprio, Justin Timberlake vagy Carmen Electra, és nyilatkozik két korábbi amerikai elnök is, Bill Clinton és Barack Obama.

A két utolsó részre sajnos láthatóan elfogyott a szufla (az előrehozott premier miatt állítólag sietni kellett a vágással), és a sorozat leleplezi alkotóinak szándékát. Nem marad más, mint a szoborszépítés: a kirobbanó siker miatt máris egy lehetséges következő évadról beszélnek, ám ami biztos, az ESPN és a Netflix Tom Bradyvel lovagolja meg a hájpot: jövőre érkezik az NFL-legenda karrierje kilenc részben.