0

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018)

írta Nikodémus

Sok művész nagy, szinte egyetlen vágya, hogy megragadhassa a korszellemet. Egész életművek telnek el a siker legkisebb jele nélkül, gyakran fájó hibázásokkal. Schwechtje Mihálynak összejött a páratlan bravúr: mindjárt legelső nagyjátékfilmjével sikerült a korszellem szíve közepébe találnia.

Eszter (Herr Szilvia) visszahúzódó tini, aki a mangák világában talál menedéket. Angoltanára (Polgár Csaba) az egyetlen, aki megértéssel közeledik hozzá, ezért a lányt alaposan megviseli, amikor a fiatal férfi bejelenti, itt hagyja az iskolát, és más városba költözik. Eszter messengerén azonban hamarosan bejelentkezik valaki, és egy igen különös, baljós kapcsolat veszi kezdetét. Szégyen és vágyakozás, bájos kamasz-szerelem és felnőttes felelősségérzet ütközik Eszter lelkében, s a néző gyakran úgy érzi, ezek az ütközések bizony egyúttal keveredések is – hiszen a határok egyre inkább elmosódnak.

A különös című Remélem legközelebb sikerül meghalnod : ) bő másfél órája elsősorban hangvétele miatt emlékezetes élmény: története, karakterei és párbeszédei végre nem a kilencvenes évek kölyökidős, színmű-tanulós didaktikusságát, hanem a kortárs hétköznapi valóságot közvetítik. Remegő kamerája a poszt-kádári Magyarország fakó színeit filmezi, cselekményvezetése letisztult, a rendezés pedig céltudatos és vagány. A figurák pedig valóban élnek: önmagukat keresik, a másik felé tapogatóznak, s megpróbálnak otthonra lelni ebben a világban, mely a gyerekkor idilli biztonsága után hirtelen idegen-ismerős, rémisztő-izgalmas vadonná változott. Ebben a vadonban pedig könnyebb manapság eltévedni, mint valaha: az utóbbi évtizedben felfutott közösségi média ezer módot kínál arra, hogy elveszítsük a kapcsolatot a rögvalósággal. Esztert hasonló veszély fenyegeti, ám nem valamiféle külsődleges bűnügyre kell gondolnunk (a thriller-szál mindezek ellenére erős a filmben), hanem a legnagyobb kínra, ami embert valaha érhet: hogy visszaélnek sebzettségével.

A valós történetet feldolgozó, hivatalos filmfinanszírozó csatornák támogatásának hiányában minimálpénzből elkészült Remélem… tavaly őszi bemutatója óta másodvirágzását éli. A mozikból való gyors kikopás után közösségi vetítéseken, szájhagyomány útján terjed a híre: van egy film, amely nem a felnőtt nézőpont hamis kényelme felől prédikál a kamaszoknak, hanem kendőzetlenül megmutat egy aktuális problémát. Életszerűsége lenyűgöző, következtetései nyugtalanítóak, s a fordulatos cselekmény során még az első pillantásra szokatlan, kattintásvadász cím is tragikus értelmet nyer.

Schwechtje Mihály filmje egyszerű eszközökkel és zavarbaejtő közvetlenséggel gondolkodtat el arról, hová tűntek korunkban az intimitás határai, mit eredményezhet immár két generációnyi félrenevelt, rend helyett esetlegességben felnőtt generáció szülővé válása, és hogy mennyire fáj az, ha tényleg vérzik a szív. A Remélem… kényelmetlen, felkavaró mozi: őszintesége a megszólított fiatalság mellett korunk túlféltő, ugyanakkor digitális őskorban élő anyái és apái számára is felér egy arculcsapással.

(Megjelent: A Szív, 2019. szeptember)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *