Az – Második fejezet (It: Chapter Two)

írta Minime

Az első részről itt olvashatsz.

Két esztendőnyi várakozás előzte meg a film mozikba érkezését, amelyről egyébként gyakorlatilag mindenki tudhatta előre, mit tartogat számunkra, hiszen az olvasók és az 1990-es tévéfilm nézői is ismerték a befejezést. Azonban az első fejezet egy olyan jól irányzott gyomrossal gondolta át Stephen King klasszikusát, amellyel a jelenkor mozinézőinek is szívébe férkőzött. Andy Muschietti rendezhette meg a folytatást is, és Gary Dauberman maradt a forgatókönyv alkotója, az eredeti hármasból, akik az első fejezetet csinosítgatták éveken át.

A történet ismertetésétől, ha nincs harag, eltekintenék, és a személyes véleményemet próbálom ezúttal pozitív-negatív előjelekkel felvázolni. Kezdjük rögtön a regénnyel: ha szigorúan vesszük, és végletekig ragaszkodunk a könyv által ismertetett történetmenethez, akkor hamar be kellene látnunk, hogy az megfilmesíthetetlen. A közel 1200 oldal végtelenül aprólékos részlet- és karaktergazdagsága egyszerűen csak sorozat formájában lenne emészthető. Másrészt Stephen King sajátos, helyenként perverznek is nevezhető szimbolikája nem igazán emészthető egy ilyen műfajban. Az első fejezet írói nem véletlenül végeztek kiváló munkát, amikor újragondolták a regényt, és éveken át, többen csinosítgatták a szkriptet, hiszen így egy tökéletes szereplőgárdával adaptált, mélyen drámai és nyomasztó, mégis szerethető filmet raktak össze. Na ez az, ami Gary Daubermannek nem megy egyedül. Két év alatt kellett értékelhető folytatást kreálnia, és valamennyire helyt is állt, de nem érte el az előző rész komplexitását. A Chüd szertartásának felvezetése és lebonyolítása már a könyvben is botrányosan lehangoló, hiszen egy millió vagy milliárd éves inter-dimenzionális entitást egyszerű indián misztériumjátékkal és bohóckodással elpusztítani annyira kicsinyesnek tűnt.

Reméltem, hogy valamilyen kevésbé misztikus megoldás mellett döntve gondolkodnak a készítők, és húznak egy merészet. Sajnos ezt sem merték meglépni. Pennywise karaktere gyakorlatilag egy ripaccsá züllött a második felvonásra, ami nem lenne baj, ha az elsőben is az lett volna, és nem mindenek nemezise. A horror-elemek és a késleltetett jump-scare még mindig üt, és persze borzasztó látványos is, de közben a gyermekek tökéletesen kiválogatott felnőtt szereplői – bár kivétel nélkül remekelnek, mindegyikük büszke lehet az alakítására – nem tudnak felnőni a 27 évvel fiatalabb önmaguk által megszabott mércéhez. Ebben pedig ismételten Daubermant vélem felfedezni, aki próbálkozik ugyan és becsülettel kiadja magából a legjobbat, de egy ehhez hasonló történet újragondolásához nem elég erős. Sajnos, amit az első rész megkezdett, azt a második csak részben tudja felkapni és továbbszőni, időnként görcsösen kiált a regény segítségéért, máskor próbál eredeti lenni, de nem a meggyőző formában.

Egyáltalán nem beszélhetünk rossz moziról, sőt buktáról sem, hiszen ha két részt együtt megtekintjük, egy gyönyörű és mély dráma közepébe csöppenünk, amely barátságról, szeretetről, félelemről és megbocsájtásról szól, de éppen a velőtrázó sikolyokat kiváltó megfélemlítéssel marad adós, és a regénnyel megegyezően éppen a végén nem meri meglépni a legnagyobb sanszot, amivel klasszikussá válhatna, azazhogy meg meri változtatni azt.

Egy kivételesen tehetséges rendező egészen egyedi munkáját fogjuk látni a mozikban, aki egyaránt kiválóan érti gyermek és felnőtt színészei határait, de amíg elsőre egy tökéletességig csiszolt forgatókönyvet kellett megoldania, ezúttal nem tud mit kezdeni a lyukas és kapkodó szkripttel. A zene nyomasztó és ijesztő, a horror-jelenetek hatásosak, a szereplők kiválóak, a rendezés is, a történet viszont nem elég bátor, főleg nem az első fejezet tekintetében és az abból kiaknázható esélyek elmulasztása miatt. Mindezekkel együtt ennek az évtizednek a meghatározó alkotásai és a legjobb horror-drámák között említhetjük a két fejezetet együttesen.