Kells titka (The Secret Of Kells, 2009)

írta Nikodémus

Popkulturális divatja ugyan már rég lecsengett, ám Írország még mindig a világ egyik legkülönlegesebb szeglete: gyönyörű zöld tájak, titokzatos kelta múlt és öntudatos (gyakran politikailag is értelmezhető) katolicizmus keveredik ennek az elnyomással és megfogyatkozással bőven megvert kis népnek a történetében, akik mostanság talán épp azért olyan nyugisak, mert mindent átéltek már. Néplélek-boncolgatásra vállalkozni persze túlzás lenne Tomm Moore és Nora Twomey sokszoros díjnyertes animációs filmjének kapcsán, de mégsem teljesen alaptalan: az épp tíz éve bemutatott Kells titka ugyanis az írek nemzeti kincse, a jelenleg Dublinban őrzött Kellsi kódex köré építi történetét.

Lélekszakadva keres menedéket egy viharvert szerzetes (Mick Lally) a Kells-i apátságban. Ajtózörgetését csakhamar nyíló kapu fogadja, s tomboló pusztítással közeledő vikingekről számol be az apátnak (Brendan Gleeson). A magával hozott kis könyvecskét pedig, amit már akkoriban is mindenféle legendák és szóbeszédek lengtek körbe, rábízza egy ifjú novíciusra, Brendan-re (Evan McGuire). A fiúcska eleinte csak játszadozik a feladattal, s kóborlásai során mi is felfedezzük a környéket, amely tele van varázslattal. Fény és sötétség, kedvesség és gonoszság, hit és hitetlenség incselkedik egymással, csodálatos szimbolikával bemutatva. A kép gyakran eljut a teljes absztrakció határáig (konkrétum és stilizáció bámulatos egyensúlyban van), frissessége és ötletessége egyedülálló élményt ajándékoz a nézőnek. Az apát félelmei végül beigazolódnak, megérkezik az ellenség, ám a nagy harc egészen másképp alakul, mint ahogy azt ő várná. A kisfiú ugyanis folytatja a rábízott könyv másolását, és az evangélium erejével felvértezve állítja meg a pogányság terjedését.

Vékony, szinte csak jelzésszerű a cselekmény, mely figyelmünket a fantasztikusan találékony képi világra és a sztori szimbolizmusára irányítja. A filmen ír, francia és belga animátorok mellett a Kecskemétfilm munkatársai is dolgoztak, és az erős hagyományokkal bíró magyar stúdió (Jankovics Marcell-filmek, Magyar népmesék stb.) kézjegye erősen meg is látszik a végeredményen. A végül elkészült kódex illusztrációi trükkösen kelnek életre a képernyőn, hol a figurákat megelevenítve, hol a háttérből előkígyózva. Moore mindezzel együtt nem engedi elsikkadni Brendan történetét, aki eleinte egy macskával haverkodik (a filmtörténet legmenőbb cicája) humoros pillanatokat okozva, majd az öreg kódexíró tanácsai nyomán fedezi fel a világot – a hit látásával.

A túlhasznált 3D-animáció korában üdítő élmény egy teljesen konzervatív modorban megrajzolt 2D-s látványvilágba csöppenni, mely azonban nem fél használni az azóta felhalmozott szakmai tapasztalatok gyümölcseit. A szemfüles váltások, izgalmas áttűnések közepette szinte fel sem tűnik, hogy három helyett két dimenzióban tájékozódunk, s ezernyi apró geg késztet élvezetes rejtvényfejtésre. Moore és rendezőtársa választása tudatos volt a megvalósítással: a Magyar népmesék annyira lenyűgözték őket, hogy gyorsan eldöntötték, Kecskeméten kell elkészülnie filmjüknek. Moore ezen kívül más népek eredetmítoszainak megfilmesítését nézve (Tolvaj és a suszter, Mulan) gondolkodott el: lehet, hogy az ír mitológiával is működne egy hasonló hangvételű film. Amiből persze az ír muzsika sem maradhat el: egy főszereplőnkkel összeakadt titokzatos tündér (Christen Mooney) énekel egy csodálatos balladát.

A számtalan díj és méltatás mellett Oscar-jelölésig is eljutó Kells titka érdemei felbecsülhetetlenek: egyfajta (újra)kezdőpontként elindította a magyar animáció másodvirágzását, és a régimódi technikák innovatív bemutatásával új játékteret harcolt ki a kézműves filmkészítésnek. Ahogy kis hőse, Brendan is, aki Mesterét követve úgy győzi le az ellenfelet, hogy erőszak helyett áldozatot hoz, és túlemelkedik annak rövidlátó önzésén.