0

A B-oldalhoz érve – A meztelen Juliet

írta Nikodémus

Annie (Rose Byrne) negyven felé közeledve azon kapja magát, hogy sehová sem tart az élete. Barátja, Duncan (Chris O’Dowd) még mindig nyafogó kisfiúként viselkedik tízéves kapcsolatukban, s érzelmeinek nagyját Tucker Crowe-ra (Ethan Hawke), a visszavonult rockénekesre pazarolja, akiért megszállottan rajong. Az elhanyagolt nő egyik nap óvatlanul felbont egy levelet, s elsőként hallgatja meg a benne talált titokzatos CD-t. Párja persze kiakad ezen, ő pedig – némi indulattól is fűtve – lehúzó kritikát ír a lemezről az internetre. Erre maga a kiöregedett muzsikus jelentkezik: megismerkedne Annie-vel.

A nagy találkozás aztán nem egészen úgy esik meg, ahogy hőseink és a néző várná, Nick Hornby azonban még mindig pompásan érti a dolgát: ahogy korábbi, hozzá vagy regényeihez köthető filmekben (Pop, csajok, satöbbi, Egy fiúról, Szívem csücskei, Egy lányról), úgy az itthon még októberben bemutatott A meztelen Juliet-ben is mélységesen szeretnivalónak ábrázolja figuráit. A címben szereplő Juliet ugyanis nem egy bájaival csábító nő, hanem egy kultikus nagylemez, mellyel Crowe két évtizede befutott – pontosabban majdnem befutott, ám a siker küszöbén törvényszerűen bekövetkező alkotói válság, valamint némi alkohol (és mindaz, amit még amit odaképzelhetünk a rock n’ roll-életmódba) hatására nyugdíjazta magát. Az azóta csupán fanatikus gyűjtők polcain helyet foglaló korong demóváltozata bukkan elő hirtelen az ismeretlenből, s lesz okos és ironikus metaforája mindannak, ami a filmben történik.

Hornby forró életigenléssel megírt, popkulturális utalásoktól hemzsegő regényeinek középpontjában eddig rendre egy felnövéstörténet állt, szoros összefüggésben a fiatalkori illúziók elkerülhetetlen megfakulásával. Írónk most hozzáöregedett hőseihez: immár nem az a kérdés, hogy elmúlt-e már a lázas ifjúkor, és hogy kijózanodtunk-e végre belőle, inkább az, mit tudunk kezdeni a fájdalmasan múló idővel. Elfáradó ambícióinkkal, megkérgesedő szokásainkkal, a mindennapjainkat lassan körbenövő (s embertársainktól elválasztó) falakkal. S mivel átéltünk már pár rázós időszakot az életben, ránk nehezül a múlt: Crowe tragikus mulasztásaival küzd, Annie elpazarolt ifjúságát látva menekül kapuzárási pánikba, Duncan pedig tényleg egy felnőtt testbe bújt gyerek még: képtelen emberi kapcsolatainak érett értékelésére.

Jesse Peretz rendezése üdítően intelligens és humoros a kortárs vígjáték-trendek kaptafájára készült igénytelen komédiák között, s messziről elkerüli azok közhelyeit. Már az is mulatságos, ahogyan kiforgatja a vígjátéki cselekményszövés szokásos fordulatait, és rendre váratlan helyzetekbe dobja nézőjét. Sőt, élénk dialógusaival a korunkban hódító, egyre vészesebb „túlrajongás” jelenségéhez is találó kommentárt fűz. A film főszereplő-triójának mindhárom tagja kiválóan alakít: Rose Byrne remekül adja a nagy kacajokat szúrós riposztokkal váltogató, ugyanakkor érzékeny szívű nőt; Chris O’Dowd elragadó az infantilis, sértődékeny, majd bűnbánó barát szerepében; hármójuk játéka közül mégis Ethan Hawke alakítása emelkedik ki, aki valószínűleg most érett meg erre a szerepre. Tíz évvel ezelőtt még túlzó hippi-gesztusokból építkezett volna, most elég tőle egy fanyar grimasz vagy egy keserű pillantás ahhoz, hogy átérezzük karakterének tragikumát.

Merthogy tragédia akad bőven A meztelen Juliet-ben (még ha a film mindezt igyekszik is könnyedén tálalni), amit ezúttal nem enyhít a nosztalgia ködpárája sem: súlyosan kisiklott életek, megbocsáthatatlan bűnök könyörögnek irgalomért a sorshoz, ám az kegyetlenül visszautal bennünket saját egykori ballépéseinkhez. Hornby világában nincs külső segítség: amit életed első felében elvetsz, azt fogod learatni a B-oldalhoz érve. Az idolok ledőlnek, az álarcok lehullnak, a lélek lemeztelenedik. A boldogság pedig nem juss – ajándék.

(Megjelent: ÚjEmber, 2018. november)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *