Utøya, július 22.

írta Nikodémus

Úgy tűnik, szeretjük viszontlátni saját traumáinkat a mozivásznon vagy a tévéképernyőn: az ezredforduló átmeneti eszképizmusa után újra virágzik az igaz történet alapján készült mozgóképek zsánere. Persze maga az élet általában nem elég ütős: a klasszikus álomgyári recept szerint kicsit kezelésbe kell venni az „alapanyagot”: végy némi thrillert, egy kis melodrámát, végül a fináléba boldog megkönnyebbülést… s már kész is van a következő Oscar-vadász műremek. Ezek az alkotások – legyenek bár nagyok vagy kicsik, mívesek vagy ügyetlenek – többnyire a feszültség kijátszására, majd annak megnyugtató feloldására építenek: izgulj csak, kedves néző, s közben szórakozz. Erik Poppe szeptember végén itthon is bemutatott, Utøya, július 22. című mozifilmje sok mindent szeretne, de megnyugtatni biztos nem.

Már csak témája miatt sem: a norvég rendező Siv Rajendram Eliassen és Anna Bache-Wiig forgatókönyvírókkal közösen hazája történelmének talán legsötétebb napját dolgozta föl: 2011. egy hűvös júliusi napján bomba robban Oslo kormányzati negyedében, nem sokkal később pedig egy rendőrruhába öltözött tébolyult rendez véres ámokfutást a közeli Utøya szigetén táborozó kamaszok között. A 77 áldozatot és csaknem 200 sérültet követelő, felfoghatatlan rémtettről (és az azt követő büntetőperről) szóló hírek bejárták a világot, ocsúdni azóta is alig tudunk. Jogosan merül fel ilyenkor a kérdés: vászonra való-e egyáltalán mindez? Poppe maga is kételkedhetett vállalkozása sikerében, ezért kicsit bebiztosítja magát: az első jelenetben későbbi főszereplőnket (Andrea Berntzen) látjuk, amint önkéntelenül kiszól a székében kényelmesen elhelyezkedett nézőnek: ezt te úgysem értheted. Önfelmentés vagy a valóság tudomásulvétele? Míg ezen morfondírozunk, néhány rövid jelenetben megismerkedünk főbb szereplőinkkel, akik a norvég munkáspárt ifjúsági tagozatának lelkes aktivistáiként nem mennek a szomszédba egy kis idealizmusért. Már éppen belemelegednénk a kedélyes vitázásba, amikor furcsa zajok ütik meg fülünket: lövések dördülnek. Egyre több, egyre közelebbről, majd riadtan menekülő tinédzserek futnak szerteszét. S nekünk, akik szereplőinkkel ellentétben már tudjuk, mi zajlik valójában, már görcsben áll a gyomrunk.

Mondhatnánk, Poppe remekül kitanulta a filmes feszültségkeltés csínját-bínját: egy bukdácsoló kézikamerával, néhány riadt tekintettel és fenyegető hangokkal percek alatt kényelmetlenséget okoz nézőjének. Mondhatnánk, ha fikciós történetről volna szó, de ez itt a kőkemény valóság: a fiatalok rémülten sikoltoznak, ide-oda kapkodva rohannak, teljes a káosz. A néző pedig képtelen elhatárolni magát a vásznon látottaktól, így csakhamar azt kívánja, bárcsak már a mozitermen kívül lenne, valahol az utcán, megkönnyebbülten. Ehelyett ott liheg a kis erdő farönkje mögé bújt kamaszokkal, szorít, hogy legyen végre elég térerő telefonálni, kétségbeesetten figyeli, honnan érkeznek a lövések, s szó szerint meghűl ereiben a vér, ha közeledni véli az elszabadult gyilkost. A film első harmada – műfajtól függetlenül – az utóbbi évek legfelzaklatóbb moziélménye. Mivel infarktus veszélye nélkül alig lehet tovább bírni, a rendező ezután kissé enyhít az intenzitáson, és viszonylag nyugodtabb periódus következik. Lassan újra tudatosodik bennünk, hogy egy filmet látunk, a figyelmes néző pedig észreveszi a megrendezettség apró jeleit: újabb lövések már csak akkor dördülnek, amikor fel kell pörgetni a cselekményt; a helyszínváltozások szinte óraműpontossággal számíthatók; sőt, a játékidő vége felé még egy kis lopott idillre is futja. Az enyhület persze csak látszólagos: ezúttal nem elménk előterében tombol, hanem valamelyik hátsó zugában rejtőzik a tudat, hogy ennek az egésznek még mindig nincs vége. Erik Poppe végül megfoszt minket az általában nyugodt záróképek formájában érkező epilógustól is: nincs ábrázolva a tettes elfogása és megbüntetése, a túlélők hozzátartozóinak boldog ölelése, s a szörnyűség utóéletéről sem tudósít felirat. Helyette megfontolandó, ám kissé részrehajló politikai állásfoglalást olvashatunk néhány tömör mondatban, amelyet némileg már felülírtak a 2015-ös európai bevándorlási válság fejleményei.

Dacára annak, hogy a zárásban tett gesztusával kissé ütemet téveszt, Poppe filmje vita nélkül súlyos mementó, s egyúttal méltó megemlékezés a példátlan terrorcselekmény áldozatairól. (S mily ironikus az élet: Paul Greengrass rendezésében már forog az amerikai változat.) A rendező nem heroizál, nem menteget és legfőképp egyáltalán nem élvezi a vérontást. Nem magyarázza a felfoghatatlant: enyhítés nélkül mutatja be a valóságot. Mi pedig alig kapunk levegőt.

(Megjelent: Új Ember, 2018. október)