Amerikai bérgyilkos (American Assassin)

írta Minime

Mitch Rapp (Dylan O’Brien) és barátnője éppen Spanyolországban nyaralnak, amikor a tengerparti nyaralókra iszlám terroristák támadnak. Mitch megsebesül és csinos jegyese elhalálozik. Főhősünk ettől a pillanattól kezdve csak a bosszúnak szenteli az életét, és autodidakta önképző terrorelhárítóként fizikai és szellemi edzésnek veti alá magát. 18 hónap alatt elsajátítja az arab nyelvet, valamint internetes fórumon keresztül kapcsolatba lép a merényletért felelős terrorsejt tagjaival. Sikeresen beszivárog a sejtbe, ám mielőtt bosszúját siker koronázná, egy rajtaütés során a CIA fogságába esik. A benne rejlő dühöt, motivációt és elszántságot figyelembe véve a CIA vezetése úgy dönt, hogy kiképzi Mitch-et egy veterán ügynök segítségével, hiszen hasznukra lehet a továbbiakban. Stan Hurley (Michael Keaton) kemény eszközökkel, gyorsan és hatékonyan felkészíti Rapp-ot, akit első komolyabb bevetésén azonnal egy eltűnt plutóniumadag és a „Szellem” (Taylor Kitsch) fedőnevű terrorista-kiugrott ügynök semlegesítésére küldenek.

A történet igazából semmilyen váratlan fordulattal nem szolgál a nézők számára. A szereplők motivációja egyoldalúan lineáris, és a személyes szálak összefűzése adja a sztori hasonlóképpen egyhangú irányultságát. A meglepetések hiányoznak, bár a történetvezetés pörgős, meglehetősen egyoldalú. Minden amit más hasonló karakterisztikájú mozinál láttunk már, azzal hasonlóképpen itt is szembesülünk, de a várható és minimálisan elvárt fordulatoktól cseppet sem eltérően. A film kiszámítható és egysíkú. A rendezés és a forgatókönyv az elődöktől merít, és nem is igyekszik semmilyen váratlan fordulattal újat mutatni a nézőknek, mint amit a Bourne-, illetve egyéb ügynökös mozikban megszokhattunk. Vannak kemény közelharcok, tűzpárbajok, szócsaták, és minden, mi szem-szájnak ingere, de a legfontosabb, az eredetiség rettenetesen hiányzik.

Ami a szereplőket illeti: Dylan O’Brien meggyőzően eljátssza a lelkileg sérül bosszúszomjas ügynökpalántát, lazasága és öntörvényűsége határozottan érzékelteti, hogy a színész a későbbiekben esetleg képes lehet hasonló próbatételek sikeres megoldására is, ugyanakkor határozottan érezhető az a fajta kettősség, amelyet éppen a „Szellem”-et játszó Taylor Kitsch karrierjének figyelembevételével célszerű megállapítani. Kitsch-hez hasonlóan O’Brien is a frissen promotált akcióhős, laza, jóképű srác-imázzsal eladásra kerülő „árucikknek” tűnik, akit az Útvesztő-trilógián kívül is próbálnak népszerűsíteni a későbbi filmjei sikereit előkészítendő. Ugyanakkor ahogyan Kitsch esetében is, hiányzik a meggyőző játék, az átütőerő, az a fajta hitelesség, amely azt sugallhatná, hogy O’Brien a jövőben sikeres akcióhőssé válhatna. Kitsch a „Szellem” szerepében egyszerűen csak eljátssza azt a minimumot, amit egy ilyen negatív szerep megkíván. Semmilyen erőfeszítést nem igényelt sem ő, sem pedig a szerepe. Michael Keaton karaktere mint veterán kiképző és terepen dolgozó ügynök, szintén nem kívánt komoly színészi teljesítményt, ám a rutin és tehetség mégis kiemeli őt még ebből az akciófilm-közegből is. Rutinszerepben, rutinos klisékkel megoldva, abszolút hitelesen játszott figura, talán az egyetlen a filmben, akinek jelenléte érezhető.

Összességében a film nem maradandó darab, egy tucatszor látott történet éppen aktuális köntösben, felöntve a hasonló mozik minden sztereotípiájával. Élvezhetőségét talán a feszesebb tempója és a nem túl hosszú játékidő adja, hiszen ha az ember könnyed szórakozásként és pihenésképpen rászán az életéből alig két órát erre a filmre, akkor egy viszonylag korrektül összerakott, nem eredeti, nem kifejezetten fordulatos és nem Oscar-esélyes középszerű akciófilm után térhet aludni, ahol reggelre szinte biztosan el is felejti a történetet és a szereplőket.