Green Room

Csóró punkbanda járja az utakat, jó pénz reményében vállalnak fellépéseket és rendszeresen leszívják néhány verda üzemanyagát, így spórolva a benzinen. Az egyik koncert után kicsit ledöbbennek a fizetés láttán, így szinte azonnal rábólintanak a következő ajánlatra. 350 dollár? Persze, mehet a dolog. Kit érdekel, hogy a közönség neonácikból áll? Nincs is semmi gond, állnának is tovább dolguk végeztével, azonban egyikük még visszamegy telefonjáért, de egy fejbe szúrt hullát is talál. Hiába ígérgeti a csapat, hogy ők aztán gyorsan elfelejtik a történéseket, nem igazán akarják elengedni őket.

A történések nagy része egyetlen szobában és annak előterében játszódnak. A punkok életben akarnának maradni, viszont a tettesek még véletlenül sem akarnának sittre kerülni. Menekülési útvonal? Csak a kis szűk helyiség bejárati ajtaján keresztül lehetséges. De ugyanakkor be is kell jönni ezen az ajtón, ha el akarják hallgattatni őket. Patthelyzet.

Jeremy Saulnier rendező senkit nem próbál hülyének nézi, így karakterei sem bolondok, sem bambák és egyikből sem farag szuperhőst. Filmje mindvégig megmarad a realitás talaján, a néző elmorfondírozhat rajta, hogy hasonló helyzetben mit tenne. A szereplők folyamatosan próbálkoznak hogy megoldják a szerencsétlen helyzetet, de nem húzzák az idejüket (és a mi időnket) azzal, hogy mindvégig egyetlen elgondolást erőltessenek. Ha az egyik ötlet nem vált be máris egy másikon gondolkodnak. Eleinte még csak udvariasan diskurálnak az eltorlaszolt ajtón keresztül, később kemény módszert vetnek be.

A direktor pofásan építkezik és amikor a zenekar mozgását lekorlátozza a négy fal közé az adrenalint is pumpálni kezdi, működik a klausztrofób hangulat. Nem spórol a vérrel sem, hiszen azért adódik jó néhány pillanat, amikor a két fél tagjai összefutnak. Erőszakos, persze, egyes karakternek szó szerint húsbavágó élményben lesz része, amelyek láttán fel lehet szisszenni. Akad néhány csúnya vágás és felhasadt bőr, de Saulnier filmje nem éppen emiatt emlékezetes, mindenesetre tény, hogy emlékezetesebbé teszi.

Persze kellettek ehhez jó színészek is. A nemrég elhunyt Anton Yelchin, Imogen Poots vagy éppen Alia Shawkat alakítására nem lehet rosszat mondani, de azért a szélsőjobbos csapat hidegfejű vezérét megformáló Patrick Stewart igazi telitalálat. Nem kell attól tartani, hogy esetleg a történet belemegy különféle ideológiai nézetekbe és eszmecserékbe, ilyesfajta szövegeket nélkülöz a szkript és inkább csak időhúzás lett volna, ha mégis belebonyolódtak volna. Végső soron bármely más bandával is helyettesíteni lehetett volna a bőrfejűeket. Stewart ötletelő és gondolkodó alakja megjelenésével tiszteletet kelt a többiekben, egyúttal szavának súlya is van, hallgatnak rá és engedelmeskednek neki.

A viszonylag rövid játékidő eléggé gyorsan eltelik, köszönhető annak, hogy a direktor nem is próbálja meg felesleges elnyújtott jelenetekkel tarkítani művét és ezen túlmenően logikai hibákat sem vét. Kiváló tempóban haladunk a végkifejlethez, amelynek során a megteremtett feszültség mindvégig megmarad. 90 %

imdb: 7,2
rottentomatoes: 91 %