A közös szenvedély (United Passions, 2014)

írta Nikodémus

Nem, ez valami tévedés. A poszt láttán bizonyára ez jut eszedbe először, kedves Olvasó, s igazad van: másfél évbe telt, mint rávettem magam, hogy megnézzem azt a filmet, ami – hiába nyomta már-már idegesítően a köztévé a tavalyi vébé reklámszüneteiben – teljes megérdemeltséggel tűnt el a süllyesztőben. S tévedés maga ez a mozgókép is, melynek ha nekiülsz, készülj fel arra, hogy minden hallomásodat beteljesíti. Mégis, A közös szenvedély egyetlen egy dolog miatt érdekes: miközben nézed, a fejedben fut egy másik sztori – a FIFA igazi, s meglehetősen dicstelen sztorija.

S ez tulajdonképpen szórakoztató élménnyé teszi a dolgot, hiszen A közös szenvedély annyira ostobán adja az ártatlant, hogy a valóság ismeretében arra kezdünk gyanakodni, valamiféle zseniálisan önironikus szatírával állunk szemben. Félórányi játékidő után azonban ezt a reményünket is feladjuk, a cél és értelem nélküli jelenetek pedig tovább peregnek egymás után, a filmkészítés újabb mélypontjait meghódítva. Mert hát borzasztóan rossz itt minden: nem hallható egy értelmes dialógus, a korrajz pocsék, olcsó CGI lóg ki a képből, a színészek ripacskodnak vagy alvajárnak, a forgatókönyvet pedig kamera-támasztéknak használhatták a forgatás alatt. Már ha létezett egyáltalán…

Szép remények…

A történet egyébként, amit a film megkísérel bemutatni, inspiráló: miként lett néhány lelkes futballőrült gittegyletéből a globális sportot rendületlenül szolgáló világszervezet. A nyitány környékén pedig még lehet is reménykedni: bemutatkoznak a kedélyes alapítók, a pökhendi angolok és az 1924-es nyári olimpiát megnyerő Uruguay focicsapatának sajtótájékoztatójába belerondító Jules Rimet (Gérard Depardieu). Depardieu gesztusaiba tudunk egy ideig még kapaszkodni, ám gyorsan kiderül, nincs itt semmiféle jellemfejlődés, csupán hakni. Közben letudjuk az 1930-ban megrendezett első ún. világbajnokságot, néhány nagy meccs képe felrémlik (s elvergődünk valahogy egészen 2010-ig), Inti Briones azonban annyira fantáziátlanul fényképez, mintha egy gagyi tévéfilmet csinálna. A film két másik sztárja már igazodik Depardieu hozzáállásához: Sam Neill (Joao Havelange) bágyadtan deklamál, Tim Roth (Sepp Blatter) pedig sunyi mozdulatokkal és rosszul előadott svájci akcentussal adja a megdicsőítendő futballvezért. Pedig az ő alakítása izgalmas is lehetne: sajátos járása, keselyűszerű testtartása és gesztikulációja kiáltó ellentmondásban áll eljátszani kívánt szerepével, ám ez bizonyára szándékolatlan lehetett, mert a gáncs nélküli Blatter patyolattiszta jelleme olyan egysíkúra van megírva, hogy még ironizálni sem lehet vele.

…nagy illúziók…

Így aztán maradnak az apró örömök. A magyar foci egyetlen villanással jelenik meg a filmben (a ’86-os mexikói vébé csoportsorsolásakor), így csodával határos módon kimarad ebből a tengernyi nyállal előadott gyalázatból. Különösen mulatságosak a FIFA-elnökök mély erkölcsiségével kapcsolatos képsorok. Korrupció? Megvesztegetés? Ugyan kérem, honnan veszik a bátorságot, hogy egyáltalán felhozzák? Egyetlen jelenetben merül fel az illegális befolyásolás meglebegtetése – a ’78-as argentin vébé előtt –, de az utalás ügyetlen, a szájba rágott párhuzam pedig nekünk, nézőknek kínos. Ahogy kínos az is, ahogy a FIFA pénzügyi bőségét megalapozó Coca-Cola- és Adidas-szerződés megkötését két kisstílű kínai boltos sefteléseként mutatják be. Illetve be sem mutatják: csak látunk egy kocsmai leszólítást meg egy útszéli csomagtartós termékbemutatót. És igen, ezt komolyan gondolták.

…és a valóság.

Nehéz megmondani, mi került A közös szenvedély-en 30 millió dollárba (a büdzsé 80 %-át a FIFA gründolta – nem csodálkozom), ám arra még nehezebb választ találni, miért mondott igent erre az egészre Frédéric Auburtin. A rendező később maga is cikinek nevezte a végterméket, s valószínűleg egy vastag pénzköteg győzhette meg a részvételről – ahogy a többi közreműködőt is. Bevált módszer ez arrafelé – immár félévszázada működik.