Távozz tőlem, Sátán (Deliver Us From Evil)

Az élet írja a legjobb történeteket! Ebben valószínűleg egyetértünk. De a filmipar képes gyatra forgatókönyvet kreálni a megtörtént esetekből. Ezt a véleményt Hollywood már nem igazán osztja. De mindig akad néhány valós sztori, amiről úgy érzik, hogy jól mutatna a vásznakon. Ralph Sarchie rendőri pályafutása is megér egy misét, akarom mondani filmet. Ha elfogadjuk, hogy Sarchie nem kattant be a kemény melótól, hogy félőrültekkel gyűlt meg a baja esténként és halott kislányt halászott elő a szemét közül, akkor akár el is hihetjük, hogy természetfeletti esetekben nyomozott. Számára a para normális volt.

A tiszt a new york-i 46. őrshöz tartozott, esténként társával rótta az utcákat, a veszélyes ügyekhez hívták őket. Sarchie önéletrajzi könyvén taglalja, hogy megszállt embereket kergetett és ördögűzésekben segédkezett. Nem ijedt meg a furcsa alakoktól a bronxi árnyak között. Jerry Bruckheimer élvezettel rághatta végig magát a leírtakon, hiszen az egykori sztárproducer remek lehetőséget látott, hogy referenciái között horror is szerepelhessen.

Eric Bana formálhatja meg Sarchie-t, társával együtt egy sor különleges ügyben vizsgálódik. Valamiért három veterán katonához köthetőek a szálak, felettébb randa dolgok történnek körülöttük. Hamarosan bekerül a képbe egy italt meg nem vető, sokat cigarettázó pap is. Lehet, hogy nem úgy viselkedik, mint ahogy egy hagyományos reverendástól elvárnánk, ám elég sokat segíthet. De kell még néhány bizarr jelenet, hogy meghallgassák mondanivalóját.

Ha a cselekmény döntő része fényes nappal helyett a new york-i éjszakában játszódik muszáj, hogy lássunk is valamit. Legalább annyit, amit a főhős is ki tud bogarászni lámpájával. Eléggé kiábrándító tud lenni, ha a rendező az operatőrrel és fővilágosítóval elvonul a büfébe és hagyják, hogy a színészek botladozzanak a vaksötétben. Hiszen ugye ez nem egy művészfilm. Másrészt ügyesen ki lehet használni a sötétséget, hiszen nem csak az atmoszférát lehet megteremteni, de félelmetes, izgalmas szituációkat lehet teremteni. Scott Derrickson odafigyelt, hogy a néző is lásson mindent, de azért számlájára írható jó néhány kamurémisztgetés.

Egészen jól csinálja a rendező, ügyesen építkezik, bár a habarcsba kliséket is szórt. A feszültséget nem tudja fenntartani, annak ellenére, hogy erősen próbálkozik és ez nem jelenti azt, hogy unalomba fulladna a film. Gondoljunk csak vissza a remek Ördögűzés Emily Rose üdvéért művére, amelyben már az elején vasmarokkal ragadott meg a feszültség és nem engedett el a végéig, a frászt hozta az emberre és egyúttal a rituálé is hátborzongató volt. Éppen ezért elvárható lett volna, hogy mire elérünk a gonosz elűzéséhez kikerekedett szemekkel, tíz körmünket rágva bámuljunk a történésekre. Fel lehet róni, hogy feleslegesen rángatják ide a Doorst, mert túl sok köze nincs a filmhez és ez a Letaszítvában jobban működött a Rolling Stones-szal.

Derrickson ennél tud jobbat is. Talán Bruckheimer szólt bele a munkájába, talán nem érezte kellőképpen motiváltnak magát, de ha jobban odatette volna magát könnyen az év egyik legjobb horrorja lehetett volna. Így viszont csak az idei nézhető horrorok sorát gyarapítja, amelyből nincs túl sok. És még akár az is kisülhetett volna belőle, hogy a Lar’t pour L’art társulattól idézgethessük a Távozz tőlem sántánt. 60 %

imdb: 6,3

rottentomatoes 27 %

Büdzsé: 30 millió dollár
Amerikai bevétel: 30, 5 millió dollár
Összbevétel: 86, 7 millió dollár