0

Dohányfüst a vásznon

postpic.jpg

írta Doro_

Cigi, dohány, bagó, staub, spangli. Akárhogyan is nevezzük, aktív használóként, vagy passzív szenvedőként, mindannyian ismerjük a füstölgő végű dohányrudat, amely Közép-Amerikában bukkant fel először több száz évvel ezelőtt, és azóta a használata lassan társadalmi szokássá, szenvedéllyé, rituálévá vált. A köztudatba bekerült élvezeti cikk természetesen nem hiányozhat a moziból sem, ahol filmtörténeti korszakoktól függően más-más szerepet kapott egészen napjainkig. Hogyan látják ezt nézők a mozikban, hogyan láttatják velük, és milyen vajon a színészek hozzáállása a használatához?

 

A néző szemével…

A filmkészítés hajnalán, amikor napvilágot láttak az első, művészileg elismert, komolyabb alkotások, a dohányzás a vásznon hűen tükrözte az akkori társadalmi szokásokat, amely először kizárólag férfiakat érintett. A pöfékelést az udvarias társalgások, nagy szociális események kiegészítőjeként szofisztikáltnak és elbűvölőnek ábrázolták. A női szereplőknél ez kicsivel nehezebb volt, mivel számukra dohányzás a 20-as, 30-as években nem volt teljesen elfogadott: mocskos szokásnak tartották rosszallták és elítélték az emberek. A hatalmas dohánygyárak, mint például a Lucky Strike, erős, célirányos kampányának eredményeképpen, amely a cigizést az édességgel állította szembe (“reach for a Lucky instead of a sweet.”), valamint a Phillip Morris a Malboroval, amely pedig a női szájhoz divatos elefántcsont szipkát reklámozta, lassan behálózta és elfogadtatta a gyengébbik nem dohányzási szokásait az emberekkel.

smoking1.jpg

A 40-es, 50-es évektől a „cigi a szájban” már sokkal sötétebb, sokkal veszélyesebb asszociációt hozott magával. Ekkorra már nemcsak nélkülözhetetlen kiegészítője lett egy-egy karakternek, de a film noir műfajának 1942-es „megjelenésével” meg is határozta azt, s kötelező elemévé tette. Köztudott, hogy ezen filmek főszereplői a magányos kalapos detektívek a dohányzás által vagányabbnak, „cool”-abbnak, vonzóbbnak néztek ki. Humphrey Bogart – többek között – A máltai sólyom (The Maltese Falcon, 1941), A hosszú álom (The Big Sleep, 1946) szívtiprója komótosan szívta cigijét/szivarját elmélkedései, nyomozásai során, amikor gyanúsítottakat kérdezgetett ki. A magányosan álldogáló, szemébe kalapot húzó alak arcát megvilágította a cigaretta végén felvillanó fény, majd szürke füst gomolyogott a levegőben. A dohányzós jelenetek közben szintén megfigyelhető, hogyan alakul a kapcsolat két dohányzó között: csendes, néma kommunikáció ez, apró mozdulatok tánca, tekintetek találkozása, amely különleges és erős kapcsolatot épít fel. A filmkritika terén egy-egy szakember már odáig elmegy, hogy eme két férfi között lejátszódó rituálét homoerotikusnak nevezi (egyfajta „túl a barátságon”), mély férfi barátságnak, amit a kívülálló nem érthet meg. Az egészen analitikus szemléletmódúak pedig a freudi fallikus szimbólumot és annak számtalan magyarázatát tulajdoníthatják neki. Szintén nagyon erotikus lehet – nyugalom, most már – férfi és nő között is: amikor a femme fatale, a végzet asszonya belibben a megbabonázott detektív irodájába (szintén kötelező elem), hosszú szálú cigarettát tart az ajkai között, miközben a férfi lelkesen ajánlja fel öngyújtója lángját, hogy segédkezzen neki. Ez egy igazi film noir ceremónia.

smoking2.jpg

Technikai szempontból a dohányzás és dohányfüst egy atmoszférateremtő vizuális ikon. A Kísért a múlt (Out of the Past, 1947) című film noir-t több forrásban is az egyik „legfüstösebb, legdohányosabb” alkotásként emlegetik. Bizonyos, hogy a fekete-fehér filmek idejében a világításra és a fény-árnyék játékra sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, mint manapság, hiszen a készítők számára ez jelentette a színmanipulációt. Nem tudtak játszani a pirossal, kékkel, ezért megtették ezt a szürke megannyi árnyalatával. A dohányfüst mindig fehér színt vitt egy sötét jelenetbe, a sötét háttér előtt kis és nagy adagok „pöfékelésével” lehetett elérni a kívánt hatást. Minél erősebb volt a kontraszt, annál művészibb lett a kép, ami ugyanúgy harmóniát, mint feszültséget is teremthetett; ez csak az adott történet adott jelenetétől függött.

A színész szemével…

 

Általában, ha felkérnek egy dohányzó színészt egy szerep eljátszására, amely sok füstös jelenetet ígér, az valószínűleg olyan, mintha ajándék lenne neki, hiszen ingyen cigizhet kedvére, ismerősek neki a mozdulatok, nincs más dolga, mint egy kicsit átalakítani vagy hozzáadni az eljátszandó karakter vonásait saját kényelmes, magabiztos technikájához. De mi a helyzet a nemdohányzókkal? Nos, ők kénytelenek a dohányzást is munkának tekinteni, s eljátszani azt, több-kevesebb sikerrel, több-kevesebb köhögéssel. A cigi szerepeltetése a színpadon egyébként sokkal könnyebben megoldható: az imitáláshoz elegendő egy meggyújtatlan szál a kézbe, vagy  mostanság nagy előszeretettel veszik kelléktárba az elektromos cigarettákat is. Létezik egy olyan megoldás is, amikor a cigarettás papírt könnyű porral töltik meg, ezt a színész óvatosan beszívja, majd erős kifújáskor a por a füst kavargására emlékeztet. Mindegyik megoldás jó, hisz a színpadon nem kell tartani a kamera mindent látó nagyhatalmú „szemétől”, a távol ülő közönség elég, ha tudatában van a dohányzás tényének, vizuálisan annak nem kell mesélnie, hisz kellék, nem szereplő. Ellenben a vásznon az úgynevezett, hamis, gyógynövényes cigaretta jön a képbe (szó szerint), amely igen elterjedt Hollywoodban. Legfőbb jellemzője, hogy dohány helyett szárított rózsaszirmot, fehérmályvát/orvosi zilizt, esetleg lóherét tartalmaz. Első ránézésre semmi különbség sincsen, talán másodikra sem, viszont a színészek rengeteget panaszkodnak, hogy kellemetlen „dudvás” vagy homok ízzel rendelkezik, illetve arra, hogy nagyon nehéz vele bánni, hisz folyton-folyvást szétesik, ha nem vigyáznak. Talán a leghíresebb használója és arca ennek a terméknek William B. Davis, aki a hírhedt Dohányzó Férfit játszotta az X-Akták  című sorozatban. Davis a forgatása előtt 7 évig láncdohányos volt és csakis azzal a feltétellel vállalta a szerepet, ha hamis cigit tarthat a szájában. Ez így is történt, mégpedig a sorozat 8 évet megélt teljes időszakán keresztül. Példákban nem kell visszamennünk a 90-es évekig, a Mad Men – Reklámőrültek jelenleg is futó díjnyertes sikerszériája is emellett a kellék mellett tette le a voksát, de ők is csak kötelességből használják. A színészek benne lennének az egyébként tetemes mennyiségű éles füstölgésben, azonban ez a benti helyiségekben, irodákban a dohányzást tiltó törvény miatt lehetetlen.

smoking3.jpg

A dohányipar szemszögéből…

Az 50-es évek voltak a dohánygyárak hirdetési lehetőségeinek aranykora, vagyis egyfajta füstös „Golden Age” a filmgyártásban. A háborút követően ugyanis gyakorlatilag bármikor, bárhol, bárkinek reklámozhatták a terméküket híres emberek és hétköznapi hősök bevonásával. Bár ekkor már folytak a kutatások az egészségügyi intézetekben, amelyek azt voltak hivatottak igazolni, hogy a cigaretta a nikotin és kátrány miatt hosszútávon károsítja az emberi szervezetet, a mamutgyárak nagy és okos válaszlépése a füstszűrő képében jelent meg (1954). Folytatódott a már felerősödött promóció, amelyben a társadalom minden egyes rétegére külön figyelmet fektettek, a média összes vivőeszközét felhasználták, s így alakulhatott az is, hogy Frédi és Béni is a csodálatos Winston füstszűrős cigarettával lazított egy-egy húzós nap után.

1965-től a gyárakat elkezdték satuba szorítani a különböző dohányzás ellenes törvényekkel, amelyek többek között arra köteleztek, hogy figyelmeztető írásokat nyomtassanak a dobozokra, 1972-ben pedig kitiltották őket a televízióból és a rádiókból. A következő évtizedekben az 90-es évek elejéig a statisztikák szerint csökkent a dohányzás a vásznon, de az addigra már a populáris kultúra részeként mindig divatosnak és lazának hatott. Hatalmas pénzeket kaszáltak a stúdiókkal kötött szerződésekkel, amelynek nyomán premier plánban figyelhették meg a nézők a színészeket immár kedvenc márkájukat fogyasztani

Az 1970-es 80-as években a nagy dohánygyárak, mint a Philip Morris, RJR, American Tobacco és a Brown and Williamson bátor és nagyon okos, ugyanakkor nem teljesen törvényes kampányba kezdett forgalmának növelése érdekében. Olyan szerződéseket kötöttek – sokszor szóban, tehát visszanyomozhatatlanul – a hollywoodi filmipar mágnásaival, valamint a színészekkel, amelyek eredményeképp felirataik, logóik pozitív, kellemes hangvételű jelenetekben kaptak helyet, hogy a márkát távol tartsák a negatív visszhangtól. Idézzük csak fel a képsorokat, amikor hősünk bajban van, stresszes, gondolkodnia kell, erre rágyújt, füstölög, megnyugszik és megszületik benne a megoldás. Hogy eldöntsék hol és mikor szerepeltessék a cigarettát, a cégek megkapták a forgatókönyvet, s letették a voksukat egy-egy kávéházas, összejöveteles, partis helyszín mellett. Számos esetben a gyárak semmit nem fizettek a stúdióknak, “csupán” ingyen kellékkel látták el őket, s ebből mindkét fél profitált. A márka neve, színei, logója bevésődött a gyanútlan nézők tudatalattijába, a színészek pedig megformálták a vagányt, a szexist, a divatosat, a lázadót, a függetlent – vagy éppen olyan jelzőkkel illetett hőst, amelyet a kor és közönség megkívánt.

1979-ben a Philip Morrisnak sikerült vászonra vinnie egy egész hirdetőtáblányi Malboro reklámot a Superman második részében (nem titkolva, hogy Malboro Man, olyan szuperhőssé szeretne válni a köztudatban, mint a Kripton bolygó szülötte). 1982-ben az RJR 10.000 dollárt fizetett, hogy Sean Connery az ő cigijüket tartsa a szájában a Soha ne mondd, hogy soha (Never Say Never, Again) filmjében, miközben James Bond öltönyébe bújik. Timothy Daltonék angol titkos ügynökének sztorija pedig már 350.000 amerikai pénzt kapott (James Bond: Magányos Ügynök – License to kill) a Philip Morristól. A busás fizettségekkel ugyanakkor nemcsak a teljes produkciókat, de az akkora már felfuttatott színészeket is megcéloztak. Sylvester Stallone 500.000 dollárt zsebelhetett be az AFP reklámcégtől a Brown and Williamson képviseletében, mert megígérte, hogy az elkövetkezendő öt filmjében az ő koporsószögüket szívja. Végül egy utolsó példa a Beverly Hills-i zsaru (Beverly Hills Cop) nyitójelenetéből, ahol a kamera összesen huszonöt (!) alkalommal pásztázza végig a Lucky Strike és Pall Mall dobozokat/logót (a történet szerint a bűnözők csempészéssel foglalkoznak).

smoking4.jpg

A fenti esetek sok mással egyetemben végül a jog kemény kalapácsa alatt végezték, különös tekintettel arra a tényre, hogy ekkora már régen kötelezték a gyárakat a dohányzás ártalmaira felhívó címkézett dobozok használatára, s a képernyőn ennek – láthatólag – nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Ebben az időszakban a megsokasodó egészségügyi szervezetek támadásai is megerősödtek, az AMA és a STAT nagy nyomást gyakoroltak, s ez meg is hozta (félig érett) gyümölcsét. A nagy dohánygyárak együtt tettek nyilatkozatot 1990-ben, hogy elállnak a mozivászon mint hirdetési felület használatától, s ez hivatalosan azt jelentette, nem mutatják többé Malboro Man-t totálban, és a teve, Joe Camel sem fog átgyalogolni a sivatagi háttérben. Erre aztán a következő évben jól rá is cáfoltak a Harley Davidson and the Malboro Man című filmmel (már a cím is reklám… jesszus). A 90-es évek közepére pedig annyira füstösek lettek a képkockák, hogy sokan a dohányzás aranykorához hasonlították ezt az időszakot. (Remek példa többek között a Bruce Willis, és Mel Gibson filmek).

 

smoking5.jpg

Napjainkig a mozifilmekben számos cigarettás jelenetet láthatunk, valószínűleg kevesebbet, mint a korábbi években, de még mindig lehetne min csökkenteni. Mint kellék, vizuális hatás és jellemteremtő elem mai napig filmes használatban van, és immár kitörölhetetlen maradt a mozikból. Azt mindenki maga döntse el, hogy mennyire jó, veszélyes, szükséges vagy érdekes a jelenléte. Egy dolog azonban biztos, csak úgy, mint a sokat vitatott, tömegesen használt fegyverek, a dohányfüst sem fog lekopni a vászonról egyhamar. Miért? Mert a kereslet az úr a piacon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *